Buzinkay György: Károlyi Mihálynak igaza volt

Az elmúlt két évszázad magyar történelmében három nagy forradalom volt. Mindháromra igaz, hogy rövid távon kudarcnak tűnt, de hosszú távon olyan mozgásokat indított el, amely a magyar történelem folyását pozitív irányba terelte. 1848 beérett 1867-ben, amikor a kiegyeztünk a Habsburgokkal, ennek köszönhetően pedig történelmünk egyik legvirágzóbb fél évszázada következett. 1956 beérett 1989-ben, amikor a szovjetek kivonultak Magyarországról, ezzel hazánk elnyerte szabadságát.

Ugyanakkor fájóan feledésbe merült a „középső gyerek”: az 1918-as őszirózsás forradalom. Az érthető, hogy a Horthyt majmoló, kulturális fehérterrort folytató mai magyar jobboldal ki akarja törölni az első magyar köztársaság megalakulását történelmünkből. Az már kevésbé érthető, hogy a mai baloldali ellenzék – amely egy új köztársaság létrehozását ígéri – miért nem próbálja megragadni azt a kevés történelmi fogódzót, amire büszkék lehetnénk.

Az őszirózsás forradalom feledésbe merülésének oka valójában az, hogy sosem érett be, mint a másik két testvére. Magyarország függetlenségét ugyan azonnal elnyertük, de ennek ára hazánk területének és lakosságának megcsonkítása volt. (Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy a hazaárulónak kikiáltott Károlyi Mihály és kormánya sosem fogadta el a határok módosítását, míg Horthy Miklós mindenben alávetette magát a trianoni akaratnak azért cserébe, hogy az antant támogatásával hatalomra kerülhessen.) Az őszirózsás forradalom valódi eredménye pont ezért nem a függetlenség elnyerése, hanem az első magyar köztársaság megszületése volt. Ez az, ami sosem érett be.

1918: a lehetetlen forradalom

A demokratikus szocializmus lelkesítő illúzió. Olyan társadalom, amelyben érvényesülnek az emberi és politikai jogok, a polgárok szabadságfoka magas, és nincsenek szegények, gazdagok, mindenkinek annyija van, amennyit saját jogon érdemel, s nem azon múlik a sorsa, hová születik, mit örököl... - együtt van ebben minden, mi szép és jó.

1945-ben egy rövid időre úgy tűnhetett, hogy a második magyar köztársaság megszületésével mégiscsak volt értelme az őszirózsás forradalomnak, de ez az álom hamar keserű ébredéssel végződött. 1989-ben már kicsit hosszabb ideig ringathattuk magunkat abba az illúzióba, hogy a harmadik magyar köztársaság megszületésével végre „felnőtt a középső gyerek”, ám ennek is csak 20 év jutott. A különbség csak az, hogy ezúttal nem egy külső megszálló erő üldözte el az álmunkat, ahogy ez a második magyar köztársaság esetében történt, hanem a függetlenségünk megtartása mellett felemelkedő szélsőjobboldal, amely 2010 után teljesen maga alá gyűrte Magyarországot.

Az Orbán-rendszer lényege a politika mindenhatósága. Egy jól működő köztársaságban a politikai hatalom nem egy mindenek felett álló entitás, hanem egyensúlyban van a gazdaság és a civil szféra (tágan vett kultúra) hatalmával. Orbán „zsenialitása” abban rejlik, hogy az EU-s pénzekből eltartott hazai gazdasági elit és a minden földi jóval elkényeztetett német multik (értsd. magyar adófizetői pénzekből olyan kedvezményeket kapnak, amit sehol máshol, viszont a jogi környezetet is úgy alakítja a kormány, hogy azt csináljanak, amit akarnak) segítségével teljesen maga alá gyűrte a gazdaság önállóságát, és a politikai és gazdasági hatalmat közösen felhasználva lerohanta a civil szférát is, ami a kettős támadást már jóval nehezebben bírja el, mintha csak egy irányból jönne a roham.

Egy negyedik magyar köztársaság alapja kell legyen, hogy helyreállítja a politika-gazdaság-civil szféra hármasának egyensúlyát. Egy ilyen rendszerben elképzelhetetlen lesz, hogy a miniszterelnök gyerekkori gázszerelő pajtásából pár év alatt az ország leggazdagabb embere legyen. De az is elképzelhetetlen lesz, hogy egyetemistáknak az autonómiájukért kelljen tüntetni, hiszen az magától értetődő lesz. Miután a probléma gyökere a politikai térben van, a megoldás is ott lesz: a harmadik magyar köztársaság legnagyobb strukturális hibája az volt, hogy kétharmaddal teljhatalomhoz lehetett benne jutni. Magyarul, a politikai szféra belső struktúráját kell úgy átalakítani, hogy lehetetlenné váljon a teljes körű hatalomkoncentráció benne. Amennyiben ezt sikerül megteremteni a negyedik magyar köztársaságban (ennek csak egy része pl. a közvetlenül választott köztársasági elnök), akkor a politikai szférának soha többé nem lesz rá lehetősége (még ha újra is jön egy olyan hataloméhes vezető, mint Orbán), hogy maga alá gyűrje a gazdasági és a civil szférát.

A Fidesz verbális Trianonnal csatolta el az országtól a nemzet nem kormánypárti részét

A Fidesz mindig talál apropót az ellenzékiek kiátkozásához, most épp az 1920 békeszerződés centenáriumát. Még a járvány elleni védekezésből is Orbán jött ki jól.

Ám a politika nem csupán strukturális és objektív konstrukciók kérdése, hanem érzelmi kérdés is. Ezért nélkülözhetetlen, hogy a köztársaságpárti baloldal ne csak alkotmányos kérdésekben, de szimbolikus politikában is rendelkezzen vízióval. A negyedik magyar köztársaság megteremtésénél ez alatt nem csak azt értem, hogy a Kossuth térről kitakarítjuk a szélsőjobboldalt magasztaló szobrokat (pl. a Nagy Imre-szobor helyén álló, fehérterrort éltető förmedvényt), hanem az emlékezetpolitika minden területén fel kell tudnunk venni a versenyt a szélsőjobbal.

Ennek egyik fontos lépése lehet, ha végre méltóképpen megemlékezünk az első magyar köztársaság születéséről. Annak a születéséről, ami az első létező – még ha nem is tökéletes – előképe volt a magyar történelemben a negyedik magyar köztársaságnak. Ehhez az őszirózsás forradalom kitörésének napja (október 28.) vagy az első magyar köztársaság kikiáltásának napja (november 16.) méltó emlékezetének helyre állítására van szükség.

1848 beérett 1867-ben, 1956 beérett 1989-ben. Ideje, hogy beérjen 1918 is, és végre legyen erős Magyar Köztársaság.

A szerző történész, a Momentum Mozgalom politikusa

A nyitóképen a Népköztársaság kikiáltása 1918. november 16-án. A Parlament lépcsőjén Károlyi Mihály miniszterelnök és Hock János, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke – Wikipédia / Balogh Rudolf / Közkincs