Hont András: Vityernyák

„Tusnádfürdő nincs. Kötcse sincs. Tranzit sincs. Járvány van” – e szavakkal indítja a Magyar Nemzetben ma megjelent szerteágazó papíralapú monológját Orbán Viktor miniszterelnök, hogy azután a szöveg közepe-vége fele ide is kanyarodjon vissza: „azt tudjuk, hogy 2022 tavaszán választás lesz. Addig védekezés lesz.” Miután elmorzsoltunk néhány könnycseppet Tusványos, Kötcse és a Tranzit fájó hiánya miatt, rögzítsük, hogy az előbbi sorok azért hathatnak különösen, mert kevés ember hisz látványosan kevésbé a járvány veszélyeiben, mint Orbán Viktor. Nem kell csak a megfigyeléseinkre szorítkoznunk a kormányfői maszkviseléstől az emberekkel való kontaktálásig (ún. normális viselkedés), hogy ezt megállapítsuk, elmondta elégszer maga is. Az első korlátozások bejelentésétől, amikor azt emelte ki, hogy a fiatalabbaknak egy átlagos influenzához hasonlító tüneteket okoz csupán a koronavírus, egészen a köztévének adott minapi interjújáig, amelyben igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy tudnunk kell magasabb fertőzöttségi mutatóval együtt élnünk.

Ugyanakkor Orbán olyan eszközt kapott a kezébe, amelyet magától még a legstabilabb kétharmaddal vagy négyötöddel sem szerezhetett volna meg. Szinte korlátlan tere lett az intézkedéseknek, a privátszférába és üzleti életbe való beavatkozásnak, de a legnagyobb nyereség, hogy váratlan muníciót kapott a kormányzását végigkisérő hadviselésnek. A rezsiharc, a brüsszeli bürokratákkal és a migránshordákkal szemben folytatott honvédelem után itt a járványküzdelem, és velünk is marad a választásokig.

A csitító-hevítő Orbán kettőssége páratlan lehetőséget teremt arra, hogy legkülönfélébb meggyőződésű, érdekű és félelmű csoportokhoz hozzáférjen. Az „országnak működnie kell” szlogennel tud üzenni azoknak, akik azt szeretnék, hogy zökkenjen már vissza az élet a régi kerékvágásba, és arra figyelnek, hogy a fertőzések a társadalom pár százalékát teszik ki, míg a halálozások világszerte és Magyországon sem közelítik meg az egy ezreléket sem. A katonás utasításokkal és a rendkívüliség hangsúlyozásával azokhoz tud szólni, akik félnek, és azt látják, hogy nőnek az esetszámok, és egyre többen halnak meg. Tud egyszerre kedvében járni azoknak, akik úgy képzelik, hogy a „szakembereknek” kell irányítaniuk, és azoknak, akik határozott és erős politikai vezetésre vágynak. Tud szólni azokhoz, akik az állami bezárkózásban érzik magukat biztonságban, és azokhoz, akik a nemzetközi együttműködésben hisznek. Ezek az ellentmondások ott húzódnak végig ebben a szövegben is, a nyugalmat sugárzás és a harcra buzdítás már említett kétarcúságával együtt.