Lovasi András: A megérkezés

Nos, szerintem még úton vagyunk, sőt finoman szólva se a legjobb úton, de végül, ha vissza-, vagy amennyire lehet, előrenézek az időben, nem panaszkodhatom. Gyermek- és ifjúkorom egy részét a Kádár-érában bonyolítottam, és – bár szeretném megélni a NER végét – a még visszalévő időmet valószínűleg a NER keretei között töltöm. Hogy e két időszak közötti durván két évtized megvolt, és pont a legtevékenyebb éveimet tölthettem viszonylagos szabadságban, annak örülök. Az 1914 óta felnőtt generációk, melyek előttünk jártak, nem kaptak ennyit se.

Azt, hogy ez a bizonyos 21 év jó volt, félve írom le, mert volt vele baj elég, de a legfontosabb, hogy reálisan volt rá esély, hogy most valami más lehet itt, valami jobb jöhet. Hogy végre nem a minden kihívástól rettegő, megfélemlített kisember, szóval a rosszabbik énünk hajlamai alapján konszolidálódik és rendezkedik be a hatalom tartósan Magyarországon, ahogy azt tette a Horthy- és a Kádár-rendszerekben.

De nem véletlenül lett a két korszak ilyen szürke, buta és reménytelen, melyben egy frusztrált, mindenféle tradíciójától megfosztott, sokszorosan megalázott ország próbált magának kedélyes életet hazudni, és a rákényszerített kompromisszumok öntőformáiba hajlítani az álmait. Aztán történt valami ezekkel a sápadt, illemtudóan szerény álmokkal. A 80-as években egyre könnyebb lett nyugatra utazni, és a szomszéd fogyasztói társadalmak irigyelt jólléte egyre pontosabb irányba terelte az addigi kósza ábrándokat.

Úgy tűnt, elégséges cél lenne például egy ideig az ottani fogyasztói javak és vívmányok birtoklása. De egy hagyományait vesztett, atomizált társadalomban az üresség helyére tömött “mindenféle cuccok” épp csak egy pillanatra csökkentették az emberek lelkének űrbe markoló ásítását, ellenben ugyanezek egy csomó új elvárást közvetítettek feléjük, aminek a többség nem tudott, később már nem is akart megfelelni. Majd már ebben a közhangulatban jött el Orbán nagy pillanata, és kezdődött el a NER, vagy hogy filmesen fogalmazzak: A selejt bosszúja 3.

A kétezres évek végére az emberek belefáradtak abba, hogy egy kiszolgáltatott, tőkeszegény, forráshiányos országba anno megérkezett a kései kapitalizmus a neoliberális kánon összes nyűgével-nyilaival. Ennek a rendszernek csak kevés előnyét importálhatta a meglehetősen inkompetens magyar politikai-gazdasági elit nyugatról. De ez nem csak az elitünk hibája. Ahhoz a többség által megképzett befogadó közeg, a befogadó közeghez meg nagyon más kulturális háttér kellett volna. Ahhoz meg egy másik 150 év – más, mint ami jutott. Így a kilencvenes évek közepére az „olcsón szart” országából pár év alatt a „drágán szart” országává lettünk, az áhított habzsi-dőzsi helyett.