Az én hetem: Karafiáth Orsolyában felrémlik, hogy a karantén örök

• Történetek bezártsághoz

1.

Ilyen nincs, mondtam akkor. A természet trollkodása, mondanám ma. A fejem tele volt kiütésekkel, piros, viszkető hólyagokkal. A karom is. A hasam is. De hát már volt kiskorában bárányhimlős, meredt anyám a doktorra, lehetetlen, hogy 15 évesen az legyen megint. Nem hitt ugyanis a betegségemben, inkább kivett ő is egy szabadnapot, és együtt vonszolódtunk a körzeti orvoshoz, hogy megkapja a bizonyosságot: a lánya egy kis hazug. De most nem az én kis játékom volt az egész, anyám bűnbánóan kérdezte a diagnózis után, hogy mivel vigasztaljon, tejbegrízzel, szilvás gombóccal, extra adag Túró Rudival? Nem kellett semmi! Persze megértettem őt is, a Nagy Botrány emléke még élesen élt benne.

Óriási ribillió az iskolában, behívták a három barátnő szüleit. Álltunk ott szemlesütve, az anyák kapkodták a levegőt. Ki volt az értelmi szerző, kiabálta Andika mamája, mire én megpróbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam. A nagy írónő lesz az, sziszegte Böbe anyja, de róla eldönthetetlen volt, hogy mindjárt elneveti-e magát. A tanárnő lobogtatta a zsebkendőt, melyen rúzsnyomok voltak, és a segg alakú kartonlapokat, amin szintén. Eluralkodott a pánik a felsősök között, szónokolt a tanárnő, mert ezek az angyali ártatlanságok elterjesztették, hogy vírusfertőzés tombol a kisiskolában, és hogy Józsi a góc. Ez a segg a Józsié, lobogtatta a kartont, mire Böbe anyjából valóban kitört a nevetés. Mirigyes kórnak nevezik a kis észlények a betegséget, és azzal szórakoztak, hogy kergették az alsósokat az udvaron, és akit elkaptak, azt összekenték „miriggyel”. Ezen az én anyám is röhögni kezdett, a tanárnő teljes elképedésére.

Megúsztuk egy figyelmeztetéssel, de a tanárnő szavai máig a fülemben vannak. Hogy nem szabad mások félelmével gúnyolódni. Kitalálhatunk csínyeket, lehetünk égetnivaló kölykök, eddig is maximum a sarokba állított minket, amikor vizes zsebkendővel kidekoráltuk a budiplafont például, de a rettegés nem játék. Aki erre épít, gyenge és jellemtelen. Ez után tényleg nehéz volt meggyőznöm anyámat, főleg, hogy most dupla csavarra számított. Hiszen azon kapott reggel, hogy bár láthatóan rosszul vagyok, a piros foltokat (amik erősen hajaztak a múltbéli mirigytünetekre), éppen az ő ragacsos alapozójával próbálom eltüntetni - sikertelenül. Valami csel lesz itt, férkőzött a szívébe a gyanú. Ám a bárányhimlő diagnózisa letaglózta. Ismét bebizonyosodott, milyen különleges a lánya! Másodszor is, ez elképesztő.

És innentől hiába próbáltam magyarázni, hogy mintha valahol azt hallottam volna, hogy aki másodszorra elkapja, az nem fertőz többé, sőt, éppenhogy gyógyító erővel bír a közösségekben a jelenléte! Hiába vetettem be mindent, ami az agyamban megtermett, nem mehettem iskolába. Egyik nap mégis kiosontam, utolsó erőmmel kúsztam a gimnáziumig. Mert látnom kellett Tomit! Jött is, a hülye haverjaival foci után, meglátott és csak elhúzta a száját. Összerázkódott bennem az egykori kislány, és kedvem lett volna megint kartonseggeket gyártani. De ehelyett csak rávicsorogtam, és örültem, hogy lesz otthon még minimum egy hetem.

2.

Akkora pofont kaptam, hogy a másikat az ajtófélfa adta. Anyám is megijedt, lélegzetvisszafojtva állt, lángoló keze ott maradt, ahová a lendület vitte, a mellkasa előtt remegve. Dacosan néztem vissza anyámra, meg sem szólaltam. Aztán túl hosszúra nyúlt a csend, egyikünk sem tudta, mi lenne a helyes lépés. Nem voltam ütésekhez szokva, meglepett a dolog, és anyám se volt gyerekverő, legalább ennyire megütközött saját önmagán. Mész a szobádba, és csak akkor jössz ki, mikor nincs más megoldás. És három hét szobafogság, zsebpénzmegvonással.

Épp ez a három hét, rándultam össze, mikor mentünk volna a barátnőmék telkére. Mikor a barátommal tölthettem volna a délutánokat! Ha három hét kiesik, akkor biztosan elveszítem felette a teljhatalmat, lecsap rá valaki más, eltérítődik. Nem volt könnyű megfognom, mindent bevetettem, hízelgést, megjátszást, alakoskodást. Sokkal szebbnek és jobbnak tüntettem fel magamat a valóságosnál. Ez persze minden szerelem kezdetén így van, de itt nem csupán a valóságot kellett megugranom, hanem az előző barátnőjét, Krisztát is. Mitől ment tönkre a kapcsolatuk? Kriszta szimatoló, korlátozó anyja miatt. Hogy sokszor nem engedték el a lányt, hiszen jövőre már érettségi, nagy a tét, a jövő, nem lehet holmi kamaszszerelmekre pazarolni az időt.

Az én szüleim ugyanúgy gondolkodtak, és amint megneszelték, hogy kezd alakulni valami köztem és a város túlfelén lakó szerelmem között, korlátozó intézkedéseket vezettek be. Napi maximum tíz percet lóghatok a telefonon, abból is minimum kettőt rájuk kell pazarolnom, mert azonnal fel kell hívnom őket, amint az iskolából hazaérek. A hétvégén választhatok egyetlen közösen töltött délutánt, de a többit otthon dekkolva, a könyveim felett görnyedve kell eltöltenem, a szerelmem családjánál alvásról szó sem lehet! Hiába magyaráztam a szüleimnek könnyes szemmel, hogy ezek a korlátozások, a részleges kijárási tilalom kontraproduktív, ott szegem meg, ahol tudom, csak a ravaszságot növeli bennem, az eleve kiskapukat kereső alaptermészetemet erősíti meg. Lopott félórák a kiserdőben! Vásárlásnak álcázott félórás telefonok a másik ház takarásában lévő nyilvános fülkéből! Szabadabb vagyok, mint a bezárt Kriszti, a szüleim jobb fejek, én vagyok az igazi szerelem! Tudtam, ha gyenge barátom - mert ingatag volt, ezt a szerelem tejüvegén keresztül is láttam - egy kicsikét is azt érzi, nem szorít annyira a gyeplő, elüget. Három hét borzasztó hosszú idő, ezalatt elveszítem.

A pofon amúgy jogos volt. Egy hétre meglógtam otthonról, a barátom osztálykirándulásába becsatlakozva, Erdélybe, a szüleim már a rendőrséget akarták hívni, mikor este tízre sem értem haza, és ekkor jutott eszükbe, hogy felhívják a szerelmem. És akkor a barátom anyjától tudták meg a dolgot, akinek természetesen azt hazudtam, elengedtek. Ez után az egy hét után hazaérvén ért az ajtóban a pofon. Elkezdődött a szobafogság. Aránytalannak éreztem a büntetést, és feleslegesnek, a karantén hosszú távon összeroncsolta az életem. A kapcsolatom tönkrement, mert az álnok Kriszta újra lecsapott, a jegyeim leromlottak, a szobámat meggyűlöltem, anyámékkal évekig nem rendeződött a kapcsolatom. Most lesz időd átgondolni az életed! Mennydörgött anyám. Most végre megírhatod a tervezett regényedet! Csicsergett a barátnőm. De a bezártság nem vezetett sehová, csak önmagába. De legalább tudtam, mikor lesz vége.

3.

Míg a karantén első hetében szinte csüggtem a híreken, egy ideje immunissá váltam. Valami furcsa köd ereszkedett az agyamra, örvénylő sötétség. Nem érdekelnek az elméletek, hogy lám, most újra megmutatkozik, milyen jó az ember, nézzem csak, mennyien segítenek másokon! A saját világomba zárkózom, kulcs belülről, retesz. De meddig lehet kizárni a valóságot? Meddig tudom elérni, hogy ne kússzon be a küszöb alatt, hogy milyen rendes mindenki apukája, óriáscsomagot kapunk mindjárt, pakkot, de közben ne feledjük a lényeget, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék! Nem akarom látni, hogy a kényúr népszerűsége immár az egekben, lassan tényleg istenként imádják őt, hódolnak a hódolásra szoktatottak. Azt sem akarom látni, ahogy sokan csak most kezdenek el kiabálni a demokráciért, mintha nem lett volna rá tíz évük. De lehet, hogy csak azt nem akarom látni, hogy nincs elég hangos kiabálás. Mintha rendben is lenne így. Hogyne, apránként beleéltük magunkat.

A karantén csak kis modell: ideje megszoknunk, hogy ez a végleges változat.

Mindegy, mi történik itt, nincs botrány. Kit érdekelnek a transzneműek jogai, kit a kvótaítélet? Kit, hogy embertömegek süllyednek bele a reménytelen szegénységbe, mikor hála az égnek vannak milliárdok a balatoni kikötőkre?! Tapsot a királynak, ütemes vastapsot!