Harminc éve botrány volt a szalonzsidózás, "ráment Csoóri egész további élete"
7 perc
2019.11.09. 10:00
Nemrég megjelent naplójából kiderül, hogy szellemi lincselésként élte meg Csoóri Sándor azt a felháborodás-sorozatot, amit az 1990-es Nappali hold című esszéfüzérével író- és költőtársaiból annak idején kiváltott.
„Tragédiájának nagyságát csak most, naplójából tudom felmérni. Kultúrnacionalizmusa, amely a diktatúrában ellenzéki tartalma miatt a progresszió része volt, tovább őrölve, helyét már nem találó provinciális tartalommá vált.” Így summázta egykori küzdőtársa, Csoóri Sándor sorsát nemrégiben az Élet és Irodalom hasábjain Radnóti Sándor. Az esztéta tavaly írásba adta, hogy memoárt ugyan sosem fog írni, helyette viszont felidézi számos olyan „magyar alak” arcélét, akit volt szerencséje, szerencsétlensége ismerni.
A novemberben könyvben is megjelenő portrésorozat Csoóri-fejezete keserű reflexió arra a szintén nemrég megjelent naplóra, amelyet a költő 1955 és 2011 között vezetett. Ebben olvasható az a – Radnóti vélekedésével „rokon” – önreflexió is, amit a politikacsinálásban mindjobban elmerülő költő vetett papírra a rendszerváltó hónapok kellős közepén, 1989. november 15-én:
„Elhibázottnak érzem az életemet is. Mindent előbbre valónak tartottam, mint az irodalmat.”
A kétkötetes, szemet szúró trehánysággal közreadott feljegyzéssorozat – amit a társszerkesztő, Pálffy G. István egyébként okkal nevez történelmi dokumentumnak – a tiszteletköröket leszámítva hónapokig visszhangtalan maradt. Radnóti megszólalását követően viszont újra téma lett. Leginkább persze Csoóri 1990. őszi tragikus vétsége került ismét elő, amikor a szabadság friss mámorára a Nappali hold című esszésorozatával példátlan szellemi cunamit szabadított rá.