Fahidi Éva: "Ha már élek, a világért sem akarok boldogtalan lenni."

HVG: Ötvenfős családjából egyedül ön tért vissza Auschwitzból, húszévesen. Második születésnapjának éli meg azt a pillanatot, amikor a végén kidőlt a foglyok menetéből, majd egy akolban ébredve ráeszmélt, hogy szabad?

Fahidi Éva: Nem! Az én második születésnapom 1944. augusztus 13-a, amikor Auschwitzból átkerültem az allendorfi lágerbe, ahol egy hadiüzemben dolgoztattak. Enélkül esélyem sem lett volna a túlélésre.

HVG: A hazaérkezése után szembesült azzal, hogy senkije és semmije sem maradt. Két évig csak feküdt. Hogyan lett úrrá a depresszión?

F.É.: Orvos nagybátyám, aki befogadott, adta a kezembe Marx Tőkéjét, megsejtve, hogy ezzel kirángat a letargiámból. Jól érezte, hogy megérint a könyv alapigazsága: minden ember egyforma, és nem szabad senkit sem kirekeszteni. Az én feltétlen lelkesedésem a szocializmus iránt egészen addig tartott, amíg az első férjemet el nem vitte a fekete autó, s nem lettem újra nincstelen senki.