Balavány: politikai pedofília és más keresztény értékek

Hatszáz gyerek imádkozik a parlamentben a nemzet vezetőiért, az esemény államilag szervezett – adja a közmédia. Az ország lakosságának jelentős hányada felháborodik, másik hányada könnyekig hatódik: lám, már ilyen zsenge korban tudják a helyes értékrendet, de aranyosak, áldja is meg a Jóisten a miniszterelnök urat és minden igaz magyar embert. Pár nappal előtte Kövér parlamentvezető azt mondja egy református konferencián: a papok és plébánosok felelőssége, hogy a hívek jól szavazzanak. 

Hogy a „jól szavazás” konkrétan mit tesz, arról senkinek nincs kétsége. A házelnök jobbján tündöklő Bogárdi Szabó István püspök, a stadionszentelő református, az ősfideszes Orbán egyik leglelkesebb rajongója, akit nyilván azért lobbiztak be a főpapi székbe, hogy megszervezze a reformátusok támogatását, ugyanakkor fontosnak tartja hangoztatni, hogy egyházon belül is lehetséges a politikai sokszínűség.

Eközben az egyház úgy narancsszínű, ahogy van a katolikusokkal és a többivel együtt, s akinek ez nem tetszik, jogában áll mélyen hallgatni.

(Beer Miklós püspök is megkapta a selyemzsinórt, mielőtt visszavonult, pedig csak szikrányi autonómiát próbált mutatni.)

Ha félreteszünk minden erkölcsi megfontolást, és a hatalomtechnika meg a hűvös politikai matek marad, tulajdonképp érthető, hogy egy politikai vezető a nagy létszámú, jól szervezett, élénk belső kommunikációs rendszerrel bíró hálózatok támogatását óhajtja. A nagyobb felelősség ebben a relációban azt terheli, aki kurvának áll – hiszen az egyház Krisztus menyasszonyának hirdeti magát.

A deal egyértelmű: ti támogattok engem, én támogatlak titeket, mindenki jól jár. Ennek megfelelően a Fidesz-kormány több közpénzt pumpál bele az egyházi intézményrendszerek fenntartásába, mint egészségügyi fejlesztésekbe. Hogy ennek konkrét halálos áldozatai vannak országszerte, és nem is kevesen, az más dolog. NER-hívők szemével nézve annál nagyobb tragédiát el sem lehet képzelni, mint hogy Orbán Viktor veszítsen valamennyit a hatalmából. Orbán ugyanis nem egyszerűen egy a politikai vezetők közül, hanem a Kiválasztott, Isten embere, a világosság angyala. Aki nem mellette áll, az az ördög cimborája.

A bűn mélypontja, amikor valaki erkölcsi érzékében annyira eltompul, hogy nem szégyelli a galádságát, nem megváltozni (vallási kifejezéssel: megtérni) akar, hanem büszkén hivalkodik vele. A politikai kollaboráció már rég nyíltan folyik. Az egyik első kodifikációs attak a NER részéről az egyháztörvény volt, amikor megvonták az egyházi státust azon vallási közösségektől, amelyekről úgy gondolták, nem fognak alájuk feküdni. Mikor pedig az alkotmánybíróság berzenkedett, korlátozták az alkotmánybíróság jogkörét, és a történelmi egyházak kiemelt támogatását beleírták az alkotmányba. Ez a „Bicskéig hosszabbítás” orbáni stratégiája. A pikszisben maradt, szolgálatra kész felekezetekről pedig Szászfalvi László akkori egyházügyi államtitkár így nyilatkozott: „az egyházak a kormány stratégiai szövetségesei”.

Bevett mondás, hogy arra a pártra kell szavazni, amelyiknek fontosak a keresztény értékek, és ha az történetesen a Fidesz, hát mit lehet mit tenni; tehát nem pártpropaganda folyik, hanem értékek melletti bátor kiállás.

Isten, haza, család, felebaráti szeretet, házastársi hűség, önmegtartóztatás, józanság, igazmondás, egyenesség, satöbbi, mármint ez lenne a „papírforma”.

A jobboldali-konzervatív politika világszerte szövetségese a tradicionális egyházaknak, mert a konzervatívok emberképe és kulturális attitűdje jóval közelebb áll az egyházak felfogásához, mint a liberálisoké. Hogy csak egy (egyszerűsített) példát mondjak: a liberalizmus inkább optimista az emberi természetet illetően, azt gondolja, hogy a minél több szabadság – melyben az ember a jóságát kibontakoztatja – a boldog jövő záloga. A konzervatív antropológia pesszimista, az emberi természetet rosszra hajlónak tartja, és szükségét látja fegyelemmel, tekintéllyel és hatalommal kordában tartani. Nagyjából ugyanezt vallják az eredendő bűn dogmájával a klasszikus egyházak is.

De amit a konzervatívok közösségről, gazdaságról, társadalomról, hagyományról és főképp a valóságról gondolnak, már fényévekre van a NER-től. A konzervatív doktrína lényegi pontja, hogy az íróasztalnál kiagyalt statikus üdvtanok és ideológiák helyett a mindenkori, szükségképp dinamikusan változó tényekre adjon az elveinek megfelelő választ.

Ám Orbán elve a hatalomközpontosítás meg a harácsolás, nem érdeklik a tények, a valóságot hajlítja az igényeihez: ezért tartja a  propagandasajtót, a dübörgő fake news gyárakat. Az Orbán-rendszer értékrendje a következő: kicsapongás, hazudozás, uszítás, félelemkeltés, rablás, a nyomorultak kisemmizése, rasszizmus, politikai pedofília, személyi kultusz, bálványimádás. Ehhez asszisztálnak az egyházak, ha meg valaki felhívja erre a figyelmüket, kiátkozzák, vagy ellehetetlenítik, mint a prófétákat a bibliai időkben. Nincs új a nap alatt.