Sem a genetika, sem a hormonvizsgálat nem képes eldönteni, mennyire lehet férfi egy nő

Amikor sportorvosi feladat volt pucér sportolónők szemrevételezése – az 1960-as években így zajlott a versenyek előtti szexkontroll –, akkor még minden egyszerűnek tűnt. Logikusnak látszott, hogy ránézésre megállapítható, valóban nő-e valaki. Ma viszont, úgy tűnik, vitás esetekben ez egyáltalán nem állapítható meg, még a legkorszerűbb tudományos módszerekkel sem. Caster Semenya dél-afrikai futónő évek óta húzódó esetének (lásd Akadály és futónő című írásunkat) újabb fordulatai is jelzik annak a szakmai álláspontnak az igazságát, amely szerint a férfi–nő skála két végpontja között rengeteg állapot létezik.

Nem a genderről szól

Korábban hermafroditákként emlegették azokat, akiknek a teste jól láthatóan férfi és női jegyeket is visel. (A görög mitológiabeli istenfiú, Hermaphroditosz testét az istenek egyesítették a belészerelmesedett Szalmakisz nimfáéval.) A régimódi és többeket sértő elnevezés helyett ma interszexuálisokról beszélünk, és az e körbe tartozóknak csak az egyik, viszonylag kisebb csoportja a klasszikus hermafroditáké. Használatos a szexuális fejlődési rendellenességeket takaró angol DSD rövidítés is, bár ezzel szemben kifogás lehet, hogy orvosi állapotnak tüntet fel olyasmit, ami nem betegség.

Fontos tudni, hogy mindez pusztán biológiai tulajdonságokról szól, és csak közvetve a társadalmi nemről, a genderről. Az interszexualitás nem függ össze a szexuális irányultsággal sem: az érintettek lehetnek hetero-, homo-, biszexuálisok vagy mások. Az interszexualitás nem is különösebben ritka; egy gyakori hasonlat szerint nagyjából olyan arányban fordul elő, mint a természetes vörös haj. A sportolók körül zajló ügyeknél komolyabb, ám kevésbé ismert gond, hogy az így születő gyerekek nem elhanyagolható csoportját kicsi korukban műtéttel igazítják a vélt, de valójában nem könnyen megállapítható nemhez, ami utóbb igen súlyos testi-lelki bajokhoz vezethet. Más kérdés, hogy bizonyos esetekben indokolt a műtét, például mert rák kockázatát rejti, ha nem távolítják el a petefészekre emlékeztető, ám haszontalan képződményeket.

A sportban annyival egyszerűbb a helyzet, hogy nem kell pontosan megmondani, melyik fokozatot foglalja el valaki a férfi–nő skálán. A feladat „csak” azok kiszűrése, akikről azt gondolják, hogy igazságtalan előnyük van a mezőny többi tagjával szemben. Miután az említett szemrevételezés sem árult el mindent, és a genetikai vizsgálat is bizonytalanságokat rejtett magában, újabban a férfihormonként is emlegetett tesztoszteron szintjét vélik mérvadónak. A mesterségesen bevitt tesztoszteron amúgy is tilalmas teljesítményfokozónak számít.

Tudományosan is bizonytalan

Semenya régóta húzódó ügyével kapcsolatban azonban kiderült, hogy a tudományos háttér egyelőre ellentmondásos. A tesztoszteronmérés mindenhatóságát már az is megkérdőjelezi, hogy vannak nők, akikben a rejtve maradó herék sok tesztoszteront termelnek, ám más szokatlanság miatt ez a hormon nem vagy alig fejti ki a hatását: olyan, mintha nem is lenne. De ha a „férfias” tesztoszteronszint érvényesül is, egyelőre nem tudni, hogy ez valóban növeli-e a női sportolók teljesítményét, és ha igen, mennyire. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) mindenesetre egy általa megrendelt tanulmány alapján arra hivatkozik, hogy létezik ilyen hatás.

AFP / Pius Utomi Ekpei

Az IAAF nem állítja, hogy Semenya és a szabály hatálya alá eső többi sportoló nem nő, és azt sem mondja, hogy csalnak. Pusztán annyit állít, hogy ha nem csökkentik a tesztoszteronszintjüket, akkor meg nem engedett előnyhöz jutnak. Az ennek megalapozására szolgáló 2014-es tanulmányt (Stéphane Bermon és kollégái művét) több szakember bírálja, mintavételi és módszertani tévedésekre hivatkozva. Az pedig laikus szemmel is logikátlannak tűnik, hogy miközben öt atlétikai szám közül Bermonék a tesztoszteron hatását a kalapácsvetés és a rúdugrás esetében találták a legnagyobbnak, ezekre az IAAF nem hozott szabályt, hanem csak a másik háromra: azokra a középtávú futószámokra, amelyekben történetesen Semenya igen eredményes. A másik tanulmányban – mert, ahogy Katrina Karkazis és Rebecca Jordan-Young írta 2015-ben a Science magazinban, amikor az IAAF dönteni készült, mindössze kettő létezett e tárgyban – Marie-Louise Healy és kollégái más módszerekkel részben más eredményekre jutottak. A tesztoszteron hatása a sportolónőkre nyilván további, alaposabb kutatásokra vár.

Etikai kifogások

A feladat etikailag is kérdéses, mert a sportban egyébként sem mindenki egyforma. Bár minden hasonlat sántít, gyakran emlegetik, hogy a kosárlabdázók körében sincs magasságkorlátozás. További érdekes párhuzam Oscar Pistorius dél-afrikai futó esete. Neki mindkét lábszára hiányzik, viszont high-tech protézisekkel fantasztikus teljesítményekre képes. Gyakran versenyzett ép lábúak mezőnyében, de az ő esetében is erősen ingadozott a hivatalos álláspont, hogy hátrányos vagy előnyös helyzetben van-e. A dilemmát az oldotta fel, hogy Pistorius gyilkosság vádjával börtönbe került. Eero Mäntyranta finn síelő szervezetében egy genetikai eltérés miatt a szokásosnál jóval több vörösvértest termelődött (EPO címszó alatt bőséges irodalma van annak, hogy ugyanez mesterségesen előidézve ma tiltott doppingnak számít), és az 1960-as években vita nélkül sorra szerezte az olimpiai érmeket.

A sportolónők véleménye is megoszlik. Pártolják a szűrést azok a futónők, akiknek rontja az esélyeit Semenya és több hozzá hasonló atléta. Más társnőik – Billie Jean King teniszlegenda és még több mint hatvanan – tavaly nyílt levélben követelték, hogy ne avatkozzanak be még jobban a már így is túl sok zaklatásnak kitett sportolónők testi dolgaiba.

A cikk a HVG hetilap 2019/20. számában jelent meg.