Balavány: Egyházfejlesztés közpénzből, legyen már vége!

Megszoktuk, hogy hatalmas, lomha közpénzfolyamok árasztják el a kormány által preferált felekezeteket, így aztán az újabb hírek hallatán, miszerint a közszférában dolgozók bérkompenzációjából kilencszázmilliót egyházi intézmények dolgozóinak utalnak át a miniszterelnök személyes döntése alapján, sok hírfogyasztó már fel sem húzza a szemöldökét.

Beletörődünk – mit tehetnénk – a hivatalos magyarázatokba. Az egyházak, úgymond, iskolákat és egészségügyi intézményeket működtetnek, közösségeket kovácsolnak, felemelik a rászorulót, védik a gyengét; ráadásul az ún. történelmi felekezetek az egykori komcsi diktatúra által államosított (einstandolt) intézményeik jó részét nem kapták vissza máig sem – és hát több millió hívő van e hazában, róluk is gondolkodni kell az államnak. Tehát utalás indul.

No de mennyi az annyi?

Az ún. hivatalos magyarázat – fájdalom –  jórészt kamu. Főként ha azokra az összegekre gondolunk, amelyeket 2010 óta a Fidesz laza nagyvonalúsággal lop ki a közösből, és juttat a vallásos célcsoportnak – azoknak az egyházaknak, akikre rendszeresen, és attól tartok, nem ok nélkül vetül a költségvetési csalás gyanúja.

Pontos végösszeget nehéz mondani, hisz egyrészt a folyamatnak messze nincs vége, másrészt trükkök ezreivel van dolgunk, gyakorta átláthatatlan pénzmozgásokról, ráadásul pl. az átjátszott közintézmények értékét is csak becsülni lehet. De a legutóbbi kormányváltás, azaz 2010 óta körülbelül ötszázmilliárd forint (vagy valamivel több) vándorolt a magyar adófizetők pénzéből az egyházi kasszákba, oktatási, intézményfenntartói és hitéleti tevékenységre, felújításokra, hitoktatók és lelkészek állami fizetésére, és Isten tudja, még mire.

Csak összevetésként: az elmúlt hat évben a kormány a saját kommunikációja szerint 200 milliárdot költött egészségügyi fejlesztésekre (valójában ennél kevesebbet), és a 2018-as költségvetési intézkedésektől sem várhatunk annyi kórház-, mint amennyi egyházfejlesztést. A közoktatásra szánt pénzek is messze elmaradnak attól, amennyibe az egyházak kerülnek az egyszeri, mégoly szekuláris választópolgárnak.

Márpedig – alkotmánynak csúfolt KDNP-krédó ide, felszentelt stadionok oda – Magyarország szekuláris állam. Az adóforintok újraelosztásának alapelve (kéne legyen), hogy csak olyan közszolgáltatásokat finanszíroz állam, amiből közvetve-közvetlenül mindegyik polgára részesül. Kétségtelenül ilyen a közbiztonság, az igazságszolgáltatás, a tűzoltás és katasztrófaelhárítás, az egészségügy, a közoktatás, a tömegközlekedés, a fogyasztóvédelem – és kétségtelenül nem ilyenek az egyházak.

Egy árva fityinget se tovább!

Az egyházak olyan szervezetek, amelyekhez vagy csatlakozik az ember saját döntése alapján, a világnézete/meggyőződése szerint, vagy nem. Erről szól a lelkiismereti szabadság alapvető emberi joga, ami nemcsak pozitív módon érvényes – hogy tudniillik jogod van megválasztani, mit hiszel, és ebből adódóan milyen hitelvi közösséget támogatsz –, hanem negatív módon is: hogy tudniillik senkinek sincs joga előírni, mit higyj, és milyen hitelvi közösséget támogass.

Az a szomorú helyzet, hogy egyházak állami támogatása régóta, mélyen, és egyre mélyebben sérti ezt a jogot; egyszerűen nem veszi figyelembe a nem-hívők, vagy másként-hívők lelkiismereti szabadságát. Akarom én, hogy az adómból a katolikus egyház papjai gazdagodjanak? Hát nem, csöppet sem akarom, de mit tehetnék?

Azt javasolnám, hogy az egyházak versenyezzenek bátran a hívekért, de ne kapjanak egy árva állami fityinget se tovább, ellenben számoljanak el, de nagyon alaposan, az eddigiekkel. Aki pedig egyháztag akar lenni, az legyen kedves, és szálljon be az egyház fenntartásába, ott a persely a kijárat mellett. Pillanatnyilag azonban az a helyzet, hogy az egyházak perselypénzt is beszedik a híveiktől, az állami támogatást is bezsebelik, ráadásul egy csomó vállalkozási formát űzhetnek teljesen adómentesen. És azért ez nem semmi biznisz.

A kormány stratégiai szövetségesei

Hogy mi jár ezért cserébe, a kezdetektől nyilvánvaló. Az egyháztörvény által ki nem nyírt keresztény felekezeteket Szászfalvi államtitkár már 2011-ben a kormány stratégiai szövetségeseinek nevezte. És ez bizony nem kósza elszólás volt, hanem kinyilatkoztatás arról, mi is itt a deal voltaképp.

Azóta is nyilvánvaló, hogy az olyan kegyes szólamok, mint a  „keresztény értékrend”, a „családok védelme” és a „hagyományápolás” mögött nincs más, mint  a hideg politikai matek. Lehetsz te akármilyen buzgó hívő, kedves testvérem az Úrban, a hatalom szemében nem vagy több egy számjegynél; egy darab szavazatot érsz,  propaganda-üzemmódban persze annyit, amennyit még hozol. Ennek megfelelően a történelmi egyházak képviselői, a néhanap felbukkanó üdítő kivételtől eltekintve, buzgón fényezik a kormányt, ott virítanak a pártvezetők a nagyobb egyházi ünnepeken, és a kampány idején a mozgósítás par excellence feladat a felekezeteknek. Valamit valamiért.

Persze, tudom, megszoktam: ez itten keresztényellenes gyűlölködés, libsi ajvékolás, biztos jól fizeti a Soros, satöbbi. Pedig fáj a szívem amiatt, hogy az állam az egyházat pénzbe fojtja, és az egyház pedig megtagadja az evangéliumot. Az evangélium hirdetése, a Jézusban megjelent isteni szeretet felmutatása csak olyan cselekedetekkel összhangban hiteles, mint a menekülő és a jövevény befogadása, a szegények felruházása, az „özvegyek és árvák”, a kicsik és elesettek, a periférián leleledzők jogainak védelme.

És bizony, az egyháznak az ún. prófétai küldetéséhez tartozna a mindenkori hatalommal szemben szót emelni az embertelenség, a zsarnokság, a hazudozás minden formája ellen. Amit ehelyett láthatunk – tisztelet a ritka kivételnek – az a babiloni szajhaság, az „értékrenddé”, ill. politikai programmá züllesztett, hamisított evangélium; szövetkezés a hatalomba ájult istentelenséggel.

Nem tudom, mi lesz a történet vége, de hogy nem ezen az úton lehet megvédeni az úgynevezett „keresztény Európát”, annyi szent.