Tóta W.: Csibefutam

„Egy csapat csirke nagyobb fenyegetést jelent, mint az Európai Unió mai katonai ereje”, mondta Jean-Claude Juncker. Rendkívül pontosan fogalmazott.

Egy csapat csirke ugyanis elég félelmetes lehetne, ha volna eszük haditervet kovácsolni, és egyszerre támadnának a gazdaasszonyra, amikor jön levágni egyet közülük. Hogy mire lennének képesek a csirkék, ha nem lennének ilyen tyúkeszűek, azt mindannyian tudjuk a Csibefutam című filmből, továbbá Hitchcock madaraitól.

Európa pontosan úgy viselkedik, mint egy csomó kotlóstyúk, közös akarat nélkül. Pedig együtt erősek lehetnénk, és ettől határozottan jobban éreznénk magunkat.

A nemzetállamok hadseregei egyenként nem tudják garantálni a rájuk bízott területek védelmét. Sokan még az alapvető fegyvernemeket sem bírják kiállítani: Magyarország például lemondott a tüzérségről, a harci helikopterekről és gyakorlatilag a harckocsikról, számos ország nem tart fenn légierőt. De a nagyobb és gazdagabb államoknak sincs okuk dicsekvésre.

A fordulópontot ismét a technikai fejlődés hozta el. Németország, Franciaország és Anglia körülbelül máig tudta követni a katonai fejlesztéseket. Még összejött néhány használható és itt-ott eladható vadászgép, futnak még a harmincéves tankok és tengeralattjárók; kialakultak látványsportágak, amikkel fenntartható a látszat, hogy meg tudnánk védeni magunkat szükség esetén.

Ellenség a kapuknál

Nem akarok ujjal mutogatni, hogy kitől, nem is kell, évek óta kerülgetjük a medvét a nappaliban. Vegyük végre szemügyre, és mérjük fel, mi kellene ahhoz, hogy biztonságban legyünk tőle. Tegyük félre egy kicsit azt a meggyőződést, hogy úgysem mer támadni, már csak azért is, mert mostanában úgy néz ki, hogy mer, és élvezi.

Európának mindene megvan ahhoz, hogy elrettentő erejű ellenfélként álljon bármilyen fenyegetés elé. Atomfegyverektől a fejlett repülőgépeken és tankokon át a haditengerészetig mindenben előrébb vagyunk az oroszoknál. Illetve lennénk, ha nem akarna minden csirke a saját szemétdombján kapirgálni mindenáron.

Ma operetthadseregeket tartunk fent, funkciójukra bevallottan alkalmatlan szervezeteket. A csúcstechnikára hímes tojásként vigyáznak gazdái; mint a csillogó hobbiterepjárókra, amikkel nem szabad lemenni az aszfaltról, nehogy megkarcolódjanak. Pedig ha összeraknánk, amik van, akár lehetnénk nagyhatalom is.

Annak ugyanis szüksége van hadseregre. Bevethető, az unió közös érdekeit, határait és érdekszféráját védő fegyveres erőre. Ezt a NATO nem helyettesíti: az nem lesz fenntartható rendszer, amibe az amerikaiak hozzák a vasat és a katonát, mi pedig vagy aláírjuk a közös nyilatkozatot, vagy ha nincs kedvünk, akkor nem.

Para bellum

A legutóbbi világháborúban is évekbe telt, amíg megjött a segítség. Előtte egy megvadult birodalom csapkodta le egyenként a nemzetállamokat, és a végére Európa fele már orosz uralom alatt nyögött.

Benne Magyarország. Sajnos nem valószínű, hogy Juncker felvetése itthon nagyobb visszhangot verne, mint Hende Csaba magánélete. Pedig nekünk biztosan elemi érdekünk, hogy minél előbb létrejöjjön az uniós hadsereg. Magunkat ugyanis egy csendes hóeséstől sem tudjuk megvédeni. De az sem elhanyagolható, milyen karrierlehetőségeket nyitna a magyar fiatalok előtt a közös sereg.

A briteknek viszont volt idejük foglalkozni a kérdéssel, és ellenállásukból világos, hogy a közös fegyveres erő nem holnap alakul meg. Lehet, hogy előbb a szívekben kell létrejönnie. Filmekben, játékokban és képregényekben és akciófigurákban, hogy egyszer, minél előbb életre hívja a közös lelkesedés. A kisfiúké és apukáké, akik beleélik magukat az édes álomba, hogy van európai G. I. Joe.

És aztán dolgoznia kell annak a hadseregnek békeidőben is, katasztrófák után és árvizekben, amíg közhellyé válik, hogy ha baj van, jönnek a mieink lánctalpon, rotorkerepléssel. És megöleljük egymást, lengyel a németet, német a franciát, román a magyart, mert jár egy ölelés annak, aki kihúz a romok alól, akármilyen nyelvet is beszél. Így lesz a fegyverbarátságban közös nyelvünk az ölelés.

Hát ilyen kérdéseket tart napirenden egy államférfi. Az államcsirke meg kapirgál a szemétdombján, mintha nem lenne holnap. Vagy mint aki szeretné, hogy ne legyen.