68 tünékeny öröksége

68 a múlté, betemették az utcakövek, még ha ezek az utcakövek történelmet csináltak is, és radikális társadalmi változásokat indítottak is útnak. Első hallásra ez talán meglepő. Én azonban inkább egy lázadás szócsöve voltam, 68 pedig éppen hogy a forradalmi mítoszok végét szimbolizálta. 68 mindenekfelett a hagyományos kultúrát, a maradi moralizálást és a hierarchikus politika elvét kezdte ki. Megváltoztatta a társadalmi életet, a létezés, az emberek közötti beszéd, de még a szerelem módozatait is. De bármennyire nagyszabású mozgalom volt is, soha nem folyamodott erőszakhoz, pontosan azért, hogy a lázadás újfajta módját teremtse meg.

A diákok, a munkások és a családok önmagukban is legitim követeléseket fogalmaztak, de ami közös volt bennük, az az emancipáció iránti vágy. A lázadás politikai kifejezési forma volt, de nem a politikai hatalom megragadását tűzte ki célul, sőt, a lényege valójában "lefordíthatatlan" volt a politika nyelvére. A mozgalom hajtóerejét, a szabadság iránti vágyat nem lehetett archaikus fogalmakba belegyömöszölni, következésképp nem lehetett a politikai hagyomány steril kategóriáiba sem besorolni az eseményeket. Csakhogy Franciaországban akkoriban a konzervativizmus oly mélyen beivódott a bal- és a jobboldal gondolkodásába, hogy mindkét oldal félreértette a mozgalom lényegét: csak a régi forradalmi sztereotípiákat tudták alkalmazni 68-ra. Az anarchisták végletesen leegyszerűsített és korlátolt politikai szlogenjeivel - például azzal, hogy "a parlamenti választás az idiótáknak állított csapda" -, valamint a totalitárius rendszerekhez köthető elképzelésekkel azonosított kommunista párttal szembekerülve a társadalom hangulata végül óhatatlanul jobbra tolódott, és De Gaulle megnyerte a választást.

Ez kétségtelenül politikai kudarc volt. De az is tagadhatatlan, hogy a 68 által keltett hatalmas rengések alapjaiban rázták meg a társadalomról, az erkölcsről és az államról vallott elavult elképzeléseket. A tekintélyelvű hatalommal szembeszálló lázadás robbanást váltott ki az uralkodó gaulle-izmusból és a munkásosztályra telepedett kommunista pártból álló, jellegzetesen duális francia politikai szerkezet szívében. Ez a radikális felfordulás végső soron az emberek életkedvét szabadította fel.

Akadnak, akik soha nem tudtak túllépni azon az öt örömteli és őrült héten, míg mások a mai napig is arra várnak, hogy 68 elhozza végre a várva várt D-napot - bármit jelentsen is ez nekik. A magam részéről én már régen elfogadtam a "valóságot", és nem érzek nosztalgiát - noha a történtek jelentőségét sem akarom lekicsinyelni. Mert 68 valóban lázadás volt, egyszerre két korszak ellen is: megtörte mind a konzervativizmus, mind a totalitarizmus igáját, felszabadítva ezzel a személyes és a kollektív autonómia iránti vágyat. Kulturális szempontból győztünk.

Akkor tehát élesszük újra 68-at? Igen, de csak azért, hogy jobban megértsük, mi történt, mekkora volt a jelentősége, és milyen tanulságokkal szolgál. Ma sem árt tudni például azt, hogy 23 évvel a második világháború vége után a sokszínű Franciaország a "mindannyian német zsidók vagyunk" jelszóval tiltakozott a deportálásom ellen. Ám ennek ellenére se hasonlítsunk - s végképp ne azonosítsunk - minden mai tiltakozást 68-hoz. Negyven év elteltével a társadalmi környezet alapjaiban változott meg. A hidegháború világa a múlté, akárcsak a kaszárnyákhoz hasonló gyáraké, a tekintélyelvű szakszervezeteké, a melegveréseké, és a nőknek sem kell már a férjük engedélye a munkavállaláshoz vagy a bankszámlanyitáshoz. Az akkori világ helyébe egy multilaterális, az AIDS-szel és a munkanélküliséggel küzdő, energiaválságtól és klímaváltozástól fenyegetett világ lépett.

Engedjük, hogy az új generációk maguk válasszanak ellenfelet, és a saját vágyaikat kövessék. 68 demisztifikálása azokat is leleplezi, akik a mai világ minden bajáért azt a néhány hetet okolják. Csupán azért, mert a 68-as generáció azt írta a falakra, hogy "tilos tiltani", egyesek a városi erőszaktól kezdve az extrém individualizmuson, az oktatási válságon, a menedzserek csillagászati jövedelmén és a tekintély hanyatlásán át egészen a klímaváltozásig mindenért 68-at teszik felelőssé. Azt remélik, hogy így kibújhatnak a kötelességük alól, s nem rájuk hárul majd a mai kor problémáinak megoldása. Csakhogy ez puszta politikai trükk, aminek az a célja, hogy ellehetetlenítse a mai világról való racionális vitát.

DANIEL COHN-BENDIT

(A szerző a Zöldek-Európai Szabad Szövetség frakció társelnöke az Európai Parlamentben)

© Project Syndicate