A kimondóember: Eörsi István és a cenzúra

"Kevésbé engem nem tudnak kiadni, mint hogy egyáltalán nem adnak ki" - idézte fel mesterének, Lukács György marxista filozófusnak egy 1960-as évekbeli bonmot-ját Eörsi István. "Ez a mondat és a mögötte rejlő gondolkodásmód kitörölhetetlen hatással volt rám" - vallotta meg a Beszélőben 1997-ben a gyakorta nyughatatlan, kényelmetlen vagy éppenséggel piszkálódó jelzővel illetett szerző.

A költő-író-esszéista-színházi dramaturg-sajtópárbajhősnek - publicisztikai hevülete, illetve sokműfajúsága miatt - az irodalmi munkásságát is gyakorta megkérdőjelezték. Mindazonáltal nemigen vitathatja senki az ellenzékitárs Kőszeg Ferencnek azt a szamizdat Beszélőben megjelent megállapítását, miszerint Eörsi összeütközéseiből a hatalommal "a magyar cenzúratörténet külön fejezete" állítható össze. "Mindig úgy gondoltam, itt vannak a könyveim, amott pedig az olvasó. Köztem és a közönség között pedig van egy bizonyos közeg, amelyen át kell törni" - adta magyarázatát Eörsi évtizedeken át folytatott harcának egy 1989-es interjúban.

Nehéz lenne eldönteni, melyik volt a múlt héten elhunyt író első csatája. Az irodalomtörténet ugyan számon tartja, hogy 1952-ben Déry Tibor Felelet című regényének pártvitáján a tanácskozás legfiatalabb résztvevőjeként Eörsi azzal kezdte mondandóját, nem ért egyet Révai József elvtárssal, aki éppen kitagadta a szóban forgó Déry-opust a szocialista szellemiségű művek sorából. Az utolsó éves egyetemistaként hangját próbálgató költőnek ezt a felszólalását - korábbi és még néhány éven keresztül írt, Rákosit és Sztálint magasztaló klapanciái okán - aligha lehet a cenzúra elleni fellépésnek nevezni. Eörsi maga az ezredfordulón megjelent Versdokumentumok magyarázatokkal című, elsősorban önmaga fölött ítélkező kötetében úgy fogalmazott, a forradalom után szervezkedésért rá rótt börtönbüntetését vezeklésének tekintette "az égbekiáltó csalásban" való egykori közreműködéséért.