Nem váltogatjuk a művészeket úgy, mint a divatot – jubileumi beszélgetés a Knoll Galéria vezetőivel

A mű: Hans, Te az építészet felől indulva lettél műkereskedő és néhány éves galériás múlttal máris nyitottál a nemzetközi expanzió irányába, ráadásul e téren szinte szűznek számító terepen. Mi késztetett erre a kétségkívül kockázatos lépésre?

Hans Knoll: Az igaz, hogy a bécsi Knoll a budapesti nyitáskor még maga is rövid múltra tekintett vissza hivatalos kereskedelmi galériaként, valójában azonban „off space”-ként már hosszabb ideje működött; kialakult egy szellemi holdudvara. Idővel összeállt az is, hogy a kortárs képzőművészet mely területeivel szeretnék foglalkozni. Nyilvánvalóvá vált, hogy csak akkor tudok előrelépni, ha a hely működését professzionális alapokra helyezem. Ez nem egycsapásra, hanem lépésről lépésre történt, kapacitásom és anyagi lehetőségeim függvényében.

Számomra sosem volt kétséges, hogy ennek a munkának csak akkor van igazán értelme, ha nemzetközi dimenziókban gondolkodom. Először nyugaton építettem kapcsolatokat, izgalmas művészeket fedeztem fel és elkezdtem vásárokra járni, főleg az akkor a kortárs piacon kiemelkedően fontosnak számító Art Cologne-ra. De csakhamar elindultam Kelet felé, többször megfordultam Csehszlovákiában, Romániában, Lengyelországon és Magyarországon, tanulmányoztam az underground szcénát is. Megvolt bennem az ambíció, hogy valami olyan dolgot hozzak létre, amilyen még nem volt, amiben első lehetek. Nem akartam mázsaszám árulni befutott művészek sokszorosított munkáit – amivel akkoriban sok galéria foglalatoskodott –, inkább olyan terepre vágytam, ahol még sok a felfedezni való. Úgy éreztem, hogy az említett közép- és kelet-európai országok pontosan ilyenek, miközben tudtam, hogy járatlan útra lépek és bár addigra már rendelkeztem helyi tapasztalatokkal, bizonyos mértékig helyi kapcsolatrendszerrel is, nyilvánvaló volt számomra, hogy ez az út nem lesz könnyű. Kezdetben egy Bécs–Prága–Budapest „háromszögben” gondolkodtam, de, erőimet reálisan felmérve, a prágai projektet idővel elengedtem – pedig addigra már a galéria helyét is kiszemeltük –, és Budapestre koncentráltam.

Ludmila Hrachovinova Silent Immediacy c. kiállításának nyitó performansza a művész és a Human Art Space csoport közös műve

Knoll Galéria / a művész és a Human Art Space csoport közös műve

A mű: Meglepett később, hogy milyen kevesen követtek ezen az úton? Nyugati galériák azóta is alig nyitottak fiókintézményt térségünk országaiban.

H. K.: Ennek több oka is lehet. Egyfelől, a ‘90-es évek első felében a nyugati piacokon nagy fellendülés volt tapasztalható; az ottani kereslet kiszolgálása lekötötte a galériák erejét. Ezért aztán nem is maradt idejük, energiájuk arra, hogy kellőképp megismerjék a mi régiónk piacait, miközben tudták, hogy ezeknek az ismereteknek a hiányában könnyen vékony jégre léphetnek.

Nekünk időközben fontos missziónkká vált, hogy a térség országainak szcénáját, piacát, alkotóit és intézményeit bemutassuk az érdeklődőknek, és továbbadjuk azokat az ismereteket, amelyeket az idők során felhalmoztunk.

Tevékenységünknek éppen ezért ma már fontos szelete a rendszeres tanulmányutak szervezése ezekbe az országokba. 

A mű: Hogyan alakítottátok ki a galéria művészkörét és hogyan építettétek tovább az évek során?

H. K.: Sohasem voltak kőbe vésett elképzeléseim, sosem hittem egyetlen vonal, irányzat kizárólagosságában. Ennek megfelelően sokszínű a galéria művészköre is, ami persze nem jelenti azt, hogy az egyes alkotóknak ne lennének közös vonásaik. Ez azonban nem stílusbeli hasonlóságot jelent, hanem sokkal inkább a dolgok megközelítésének hasonlóságát, maximális nyitottságot, széles látókört, érzékenységet, nagyfokú aktivitást. Művészeink műhelyeiből olyan munkák kerülnek ki, melyekről sok szinten lehet gondolkodni és amelyekhez sok szinten lehet kapcsolódni. Ez éppúgy igaz azokra a művészekre – például a cseh Stanislav Kolíbalra, a szlovák Otis Laubertre, vagy, hogy magyar példákat mondjak, El-Hassan Rózára és Birkás Ákosra –, akikkel annak idején az elsők között alakítottunk ki együttműködést, mint azokra, akikkel később mélyült el a kapcsolatunk. Az életkor vagy az érintett művészek akkori ismertsége, elismertsége nem játszott szerepet, amit az előbbi példák is igazolnak, hiszen a szerencsére még mindig le nem zárt pályájú Kolibal már kapcsolatunk kezdetén is az érett középgenerációhoz tartozó, elismert művész volt, míg El-Hassan Róza akkoriban tette meg első lépéseit a pályán.

Soós Tamás: Mitológiai tűz, 1986, olaj, vászon, kétrészes, 2x200x150 cm

Knoll Galéria / Fotó: Rosta József

Pilinger Erzsébet: A művészekkel, akik a partnereink, mindig hosszútávú együttműködésben gondolkodunk, együtt építjük ki pályájukat és végig is akarjuk kísérni őket ennek során. Ezért nálunk kicsi a mozgás, ezzel együtt előfordulhat, hogy az együttműködésben rejlő lehetőségek kimerülnek és már nem tudunk egymás segítségére lenni, ezért útjaink elválnak. Még ritkábban ugyan, de előfordulhat az is – mint ahogy ez halála után Birkás Ákos esetében történt –, hogy családi, örökösödési fejlemények állnak a művész további képviseletének útjában. Ezek azonban inkább a kivételek. A hosszú távú együttműködésből persze az is következik, hogy ma a galériával dolgozó művészek között vannak magasabb életkorúak, s mivel a kapacitásaink végesek, az állandó művészkörünkbe nem tudunk nagyobb számban felvenni újabb művészeket. De különböző projektjeink keretében a legfiatalabbak közül is sokakkal dolgozunk együtt, s ezekből az örömteli közös munkákból kibontakozhatnak új, szorosabb kapcsolatok is.

H. K.: Úgy látom, hogy a galériák egy részénél ma nem a hosszútávú megfontolások érvényesülnek; vannak, aki csak a „trendy” művészeket keresik – és aztán úgy váltogatják is őket, mint a divatot.

A mű: Milyen jelentősebb különbségeket tapasztaltok műkereskedelmi szempontból a bécsi és a budapesti szcéna között?

H. K.: A legszembeötlőbb különbségek a méretekben vannak. Amikor elkezdtük a munkát, Bécsben még hatvanszor annyi műgyűjtő volt, mint Budapesten. Ma már kevésbé drasztikusak a különbségek, de továbbra is nagyok. Nyilvánvalóan még ma is alacsonyabb szintű a budapesti szcéna nemzetközi „bekötöttsége”, mint a bécsié, de itt is van fejlődés, még ha az visszaesésekkel tarkított is. A gyűjtők között például egyre többen vannak Budapesten is olyanok, akik széles nemzetközi kitekintéssel rendelkeznek, nemzetközi kollekciókat építenek, sőt, aktív résztvevői a globális színtér történéseinek is. Ebben talán nekünk is volt, van némi szerepünk. A nagy hazai intézményeknek a globális szcénába való beépülése terén ugyanakkor nem feltétlenül javul a helyzet.

A mű: Mikor volt könnyebb a Knoll Galéria helyzete: az első időszakban vagy az utóbbi években?

H. K.: Az első időszakban annyiban, hogy volt egy, a „Keleten” elsőként való megjelenésünkből adódó helyzeti előnyünk; annak, akinek tervei voltak ebben a régióban, általában szüksége volt ránk az első lépéseknél. Ez persze azt is jelentette, hogy rengeteg munkánk volt, szinte állandóan úton voltunk. És különösen így volt ez a határnyitás után, ami számtalan új lehetőséget teremtett, amire mi sem voltunk felkészülve. De fáradhatatlanul építettük a kapcsolatokat, segítettünk megértetni a régió sajátosságait, leküzdeni a nehézségeket, melyek például abból adódtak, hogy

az egykori vasfüggönyön túli országok intézményei sem infrastrukturálisan, sem anyagilag, sem az emberi erőforrásokat tekintve nem voltak igazán felkészülve még a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolódásra.

És a terveket hozzá kellett igazítani a realitásokhoz – ahhoz például, hogy ezekben az országokban, mint az előbb már említettem, nagyon szűk volt a gyűjtői kör. Én magam is aktív szerepet vállaltam egy moszkvai nemzetközi vásár létrejöttében, de be kellett látnom, hogy a térség vásárai még nem igazán működőképesek. Romániában például úgy rendeztek nemzetközi vásárt 50 galéria részvételével, hogy az országnak talán 15 komolyabb műgyűjtője volt. És persze a helyi galériák nem nagyon tehették meg, hogy ne vegyenek részt saját országaik vásárain, ami viszont, mivel még nem álltak nagyon biztos lábakon, erőn felüli feladat volt és hátráltatta a nemzetközi porondra való kilépésüket.

AES+F: Trimalchio lakomája, 2009, fotó, 42× cm – XX-Mappa – 20 éves a galéria projekt

Knoll Galéria

A mű: Ami a vásárokat illeti, megnyilvánulásaidból úgy tűnik, hogy szerinted ezekből nem csak a mi régiónkban van túl sok…

H. K.: Valóban ez a határozott véleményem. Gondolj bele, csak Bécsben tavaly 11 művészeti vásár volt, idénre már 13-at terveznek. Biztos nem mindenki ért velem egyet, de szerintem ezek közül kettőnek lenne létjogosultsága. És ez Bécs; sok más helyen szerintem egy vásár is sok. Lehet, hogy erős a kifejezés, de ami ma folyik, az egyfajta önkannibalizmus, kimeríti a piaci szereplőket, nem tudja hozni a remélt eredményeket és elveszi a forrásokat más fontos feladatok elől.

A mű: Ezzel az álláspontoddal magyarázható, hogy a Knoll 2024-ben nem vett részt egyetlen vásáron sem?

H. K.: Valóban volt a távolmaradásunknak egy kicsit demonstratív jellege, de azért a fő ok az volt, hogy rengeteg energiát kötött le az új helyszín keresése bécsi galériánk számára. A régi technikai okokból sajnos alkalmatlanná vált feladata ellátására, be kellett zárnunk, az új kiválasztása pedig nem egyszerű feladat, mert nem szeretnék a későbbi működést nehezítő kompromisszumokat kötni. 

A mű: Tevékenységetek egyik szembeötlő sajátossága, hogy felvállaltok olyan, komoly szellemi és anyagi kapacitásokat igénylő feladatokat is – például egy-egy kiállítást megelőző mélyrehatóbb kutatómunkát, esetenként ahhoz kapcsolódó többnyelvű konferenciával és kiadvánnyal, vagy akár filmpremiert is, mint a szlovák Maria Bartuszová munkáját bemutató Zuzana Krizalkovicová-mű is –, amilyeneket inkább nagy, közfinanszírozású intézmények profiljába tartozónak gondolnánk. Mi motivál ebben benneteket?

P. E.: Kortárs képzőművészettel foglalkozunk, ezért elementáris érdekünk minél pontosabban megérteni azt, ami szűkebb és tágabb környezetünkben, azaz a kortárs szcénában, s a minket körülvevő világban történik. Ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy ne ragadjunk le a felszínen, hanem megpróbáljunk, amennyire erőnkből telik, „mélyebbre ásni”.

A mű: Hagyomány nálatok, hogy megemlékeztek a galéria kerekebb születésnapjairól. Folytatódott ez a hagyomány a 35. évforduló kapcsán is?

P. E.: Ilyen alkalmakkor azt gondoljuk végig, milyen pluszt tudunk adni a közegnek. A 20. évfordulónkon például a gyűjtőket helyeztük a középpontba; az említett plusz többek között egy mappa lapjaiban öltött testet, melyekkel legkitartóbb barátainkat ajándékoztuk meg. A 25. évfordulóra egy szimpóziumot szerveztünk, amely a Hans által útjára indított Eastern European Collectors (EEC) projekt addigi eredményeit összegezve adott komplex információt a magángyűjtés történetéről a régióban. Öt évvel később a jubileumi kiállításunkra egy fiatal kutató, Sóti Márton közreműködésével egy nagy archív anyagot dolgoztunk fel, amely a galéria tevékenységének több rétegét tárta fel. Azt igyekeztünk bemutatni, hogyan járultunk munkánkkal hozzá az itthoni művészeti szcéna épüléséhez. Ennek a történetnek természetesen nagyon sokan mások is fontos szereplői.

A 35 éves a Knoll Galéria Budapest című kiállítás az archívumból válogatott dokumentációval, publikációkkal, előadások videófelvételével, stb. jelenítette meg a galéria tevékenységének különböző szintjeit

Knoll Galéria

A 35. évfordulóra pedig egy különleges kiállítással készültünk, amellyel még január 18-ig várjuk a látogatókat. A hazai és külföldi művészeket egyaránt felvonultató csoportos tárlatnak a címben is megjelenő témája – A gyaloglás formái – a jelenlét beteljesítése – első pillantásra talán meglepő, de csak addig, amíg bele nem gondolunk, hogy a gyaloglás, a séta, a vándorlás, a mozgás alapvető formái, vagy akár a felvonulás, a demonstráció kulturális toposzokká váltak; jelenlegi gyakorlatait, formáit számba véve pedig nyomon tudjuk követni, mi határozza meg válságokkal teli jelenünket és a jövőnk esélyeit. E témához kapcsolódva tehát napjaink legérzékenyebb kérdéseit érinthetjük. Olyan dolgokat tudunk most megmutatni, amiket még nem lehetett nálunk látni, miközben meghatározó szellemi felvetéseket jeleznek. Bízunk abban is, hogy a kiállított művek gondolkodásra inspirálnak, s egyben örömet is jelentenek, hiszen mostanában erre is mindnyájunknak óriási szüksége van.

_

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!