Hasbeszélő belekóstolt a Teyfölbe

Görög Kancsó, Rab Ráby, Aranysárkány – hosszú évtizedeken keresztül ez a három név jelentette a szentendrei vendéglátás szentháromságát.

Az első leginkább csevapcsicsával, pleskavicával meg görög salátával ringatott mediterrán illúziókba és idézte a „jugó” nyaralások emlékét a Duna-parton.  A második rangos turisztikai bázisként hivatott reprezentálni a magyar konyhát egy 13. századi kovácsműhely épületében valamely valóságos és képzelt múlt bolhapiacos díszletei között. Bilincsek, béklyók, kovácsszerszámok, de még kaloda is felvonultatott a vendéglő arzenáljában, hogy meglegyen a kellő illúzió a sáfrányos fácánleveshez meg a rozmaringos libacombhoz.  A harmadik büszkén vállalta s vallotta, hogy a nagymama házias főztjét hívatott gasztronómiai magaslatokba emelni, lett légyen az akár csak egy gombaleves meg túrógombóc. Az igazi truváj persze az volt, hogy 1977-ben az ország első maszek éttermeként ütött rést a szocialista vendéglátóipar erős bástyáján.

Adódik a közhelyes megállapítás, miszerint azóta sok víz lefolyt a Dunán, és sok(féle) hely nyílt, ugyancsak sokszínű lett a paletta, csak győzzön forogni az idegen a macskaköveken, és válogatni a vonzó portálok között.