A magyarok és a mozgás: még nem késtünk el, de már a 24. órában vagyunk
9 perc
2024.10.31. 14:00
Lesújtó képet festett a magyarok mozgási szokásairól egy európai felmérés. Nem érdemes ezt elintézni annyival, hogy a problémának csak a lustaság az oka. Cikksorozatunkban egy orvossal, egy egészségpszichológussal és egy edzővel járjuk körbe, miért is olyan nehéz rávenni magunkat a mozgásra, hol és miért veszítjük el vele a kapcsolatot, és mégis mit érdemes átgondolnunk ahhoz, hogy ne csak szükséges rosszként tekintsünk rá. Első rész.
A magyarok 59 százaléka sohasem mozog – állapította meg egy 2022-ben készült Eurobarometer-felmérés (infografikus összefoglalóját lásd alább). Ez a szám még az uniós átlaghoz képest (45 százalék) is magas. Pedig a szobabiciklin száradó ruhák, a hirtelen felindulásból vásárolt kondibérletek és kézisúlyzók nem arról árulkodnak, hogy egyáltalán nem próbálkozunk. Sokkal inkább arról, hogy ha néha bele is vágunk a mozgásba, hamar feladjuk. Megerőltetőnek éljük meg, időnk sincs rá, és végül olyannyira hátra kerül a fontossági sorrendünkben, hogy teljesen elmarad.
Góg Anikó olimpikon, személyi edző, health coach szerint az okok elsősorban ott keresendők, hogy nagyon korán elveszítjük a sporthoz való kapcsolódási lehetőséget. A legtöbbször már gyerekként elhagyjuk a pozitív mozgásélményt, a gondolatot, hogy a mozgás hosszú távon fenntartható eszköz lehet egy sor problémára.
Ebben persze az is szerepet játszik, hogy egy család életében értékként jelenik-e meg az egészség és a sport. Hogy elmegyünk-e együtt túrázni, sétálni, vagy a fotelből, a gép elől igyekszünk rávenni a gyereket a mozgásra.
Góg Anikó úgy véli, ha szülőként nem figyelünk arra, hogy a gyerek ne szakadjon el a mozgástól, akkor korán elvész belőle az igény is. „Nagyjából onnan, hogy beül az iskolapadba vagy a kezébe adjuk az első színes, villogó élménygyárat. Attól fogva hiába a szigor meg az észérvek: olyan konkurenciát csináltunk a sportnak, hogy annak már alig lehet esélye” – teszi hozzá. Ő jó lehetőségnek tartja az iskolai heti öt testnevelés órát, de szerinte azt csak akkor lehet kihasználni, ha adottak hozzá a feltételek. Például egy olyan pedagógus, aki a gyerekek életkorának megfelelően tudja tálalni a mozgást, be tudja vonni őket, és el tudja érni, hogy élményként, játékként éljék meg a sportot.
„Persze vannak enyhítő körülmények: kevés a pedagógus, kicsik a tornatermek és így tovább. De a lényeg az lenne, hogy az iskolai mozgás ne minősítő folyamat legyen, ami arról szól, hogy megfeleltem, nem feleltem meg, ügyes vagyok, ügyetlen vagyok”
– mondja, hangsúlyozva, hogy óriási előnyben vannak azok az újrakezdők, akik gyerekként mozogtak és azt még élvezték is. Hiszen még van felidézhető élményük arról, hogy sportolni jó. Ha ez az emlék tőlünk már nagyon messzire került, egyre nehezebb dolgunk lesz, ha mozogni szeretnénk, és egyre kevésbé találunk majd kapaszkodókat.