„1956-ban egy élhetőbb világért harcoltunk” – Karátson Gábor író a HVG-nek 2007-ben a forradalom emlékének meggyalázóiról

HVG: Egyre kínosabb kötelességgé kezd válni, hogy október 23-a táján évről évre megemlékezzünk 1956-ról. Ön – mintha kétségbe vonná az egykori résztvevők objektivitását – néhány éve azt írta: inkább regényt kell írni a korszakról, nem memoárt. De miért tette hozzá, hogy mindezt ráadásul „hosszan és zavarosan”?

K. G.: Mert ilyen a dolgok természete. Azt, hogy a legalkalmasabb forma a regény, csak magamra vonatkoztatva mondtam. Ötvenhatos regény című, két éve megjelent könyvemben azért nem beszélhettem el, hogy mi történt 1956-ban, mert mindannak, ami rajtam kívül álló esemény volt, csak hiteltelen krónikása lehetnék. Inkább – ha úgy tetszik, festői attitűdömből fakadóan – azt próbáltam az olvasó elé tárni, amit magam láttam, személyesen átéltem. Kafkával szólva: én nem bíró vagyok, hanem a vádlottak közül a legkisebb.

HVG: Aligha érheti olyan vád, hogy leckeszerűen felmondta volna az 56-tal kapcsolatos kánont: a forradalom mennyiségileg is kis teret kapott a regényben. Ám az idősíkok, a külső és belső események közti ugrálás – amelynek során a közelmúltig jutott – nem mond ellent annak, amire valahol ön is figyelmeztet: „múlt és jelen között semmi összefüggés”?

K. G.: Ez a mondat csak a regény egy kulcshelyzetére érvényes: amikor 1958 végén, kilépve a márianosztrai börtön kapuján, azt kellett átélnem, hogy – mint a mondai Atlantisz – valami végérvényesen eltűnt, elsüllyedt. De attól, hogy egy múltbéli eseménnyel kapcsolatban úgy érzünk, az már egy lezárt történet, újra és újra fölmerülhetnek – akárcsak magával az idő múlásával mint metafizikai problémával kapcsolatos – kérdések. Például hogy: akkor most mi is történt valójában? Különösen áll ez 56-ra. Hogy mást ne mondjak, ma már azt a közös – „se kommunizmust, se kapitalizmust” – célt is megpróbálják cáfolni, amely akkor ott, a forradalomban részt vevő, nagyon különböző élethelyzetű embereket, úgy tűnt, valóban összekötötte.

Ha viszont így áll a dolog, joggal kérdezhetjük: akkor miért is harcoltunk? Hosszú évtizedek füstölgései után rájöttem, nem akarok úgy elmenni, hogy ne számoljak be arról, ami történt, de azt is tudtam, erre csak akkor vállalkozhatom, ha a kronológiai vonalat meghosszabbítom. Úgy vagyok ezzel, mint Gabriel Marcel francia filozófus, aki azt vallotta, ha valaki azt mondja a másiknak, hogy szeretlek, akkor ezzel azt mondja neki: nem fogsz meghalni. Bennem is valahogy így él tovább 1956.

HVG: Nem az a probléma, hogy ön is – mint sok ötvenhatos – a radikális forradalmár nézeteit megőrizve rendületlenül hisz 56 egynemű igazságában? Valóban olyan világos lenne a helyzet, mint ahogy a regényben tálalja: az volt az utolsó egységes lépés, amikor az emberek lemondtak az ellenállás jogáról és Kádárra szavaztak; s azóta „magyar földön nincs igazság”?