„Kilyukasztott bundájú hegyi medve vagyok” – beszélgetés Iványi Gáborral

HVG: Hogyan éli meg azt, hogy miközben támadások kereszttüzében áll, szinte rajongó szeretet veszi körül? Többen olyanok is a MET-hez irányították az egyszázalékos felajánlásukat, akik nem vallásosak, vagy más felekezet tagjai.

Iványi Gábor: Meghatottan és kínosan érzem magam. Meghat az emberek szeretete, hisz direkt semmit nem tettem érte. Nem vagyok szent alkat, de azt, ami rám méretett ebben a történetben, vinnem kell valahogy. Amikor azt a feltételt támasztották az egyházzá nyilvánításhoz, hogy igazolni kell a legalább tízezer támogatót, akkor is kaptam például olyan telefonokat, hogy lelkész úr, én ugyan ateista vagyok és zsidó, de szeretnék belépni az ön egyházába. Aztán összedugtuk a fejünket, és megalapítottuk az egyházunk ateista tagozatát.

HVG: Annak idején kicsapták a középiskolából, majd a lelkészképzőből, ahogy a Metodista Egyházból is. Keresi magának a bajt?

I. G. : Békés természetű és kényelmes ember vagyok, aki csak szemlélődne, ha ez a lehetőség megadatna. Semmit nem szeretek a széllel szemben csinálni. Sose provokáltam, de ha az embernek vannak olyan adottságai, amelyek kötelezővé teszik, hogy másokat megvédjen, vagy lehetetlen nem megszólalni egy kérdésben, akkor az ember nem tehet mást. Vagy akkor ne nevezze magát kereszténynek. Egy hívőnek pedig kötelessége bizonyos mértékben politizálnia is. Bár nem minden próféta foglalkozott kül- és belpolitikával, a többségük igen. És nemcsak az érdekelte őket, hogy a király milyen hétköznapi csalfaságot követ el, kivel bújt ágyba, hanem az is, hogy miként viszonyul a szomszédos népekhez és a határokon belül azokhoz, akiknek a hangjuk egyébként nem ér el az ő trónjáig.

Iványi Gábor

Veres Viktor

HVG: Honnan kapta azt a hitet, amiből a harchoz is erőt merít? Volt, amikor – mint Jónás – elfutott volna a küldetéstől?

I. G. : Ez sokféle apróságból tevődik össze, a hozott háttérből, a gyökereimből. Keresztény lelkipásztor vagyok, de megerősítettem zsidóságomat is: fölvettem zsidó nevemet. Anyám, apám érzékenyek voltak mások megsegítésében. Pénz ugyan nem nagyon volt otthon, de az elv az volt, hogy abból, ami van, mindenkit meg kell kínálni. Amikor a húgom megkérdezte, melyik darabot adja oda a csirkéből, anyám azt mondta neki, hogy amelyiket magadnak szeretnéd. Az ilyenek örökké megmaradnak az emberben. Aztán 1976-ban, már lelkészként, Szatmárcsekén megismerkedtem Solt Ottiliával, aki Kemény István cigányságkutatásaiban vett részt, de minduntalan akadályokba ütközött. Akkor sóhajtottam egyet, és mondtam, hogy én meg itt most szórványlelkész vagyok 16 településsel, de ez az a világ, ahol igazán otthon érzem magam.

HVG: Ekkoriban hozták létre a Szegényeket Támogató Alapot, a Szetát, és akkor még Orbán Viktor is szóba állt a renitens lelkésszel?

I. G. : A Szeta ’79-ben jött létre; Orbán Viktor akkor szerintem még a csökkent méretű biciklin tekert, mert tizenvalahány évvel fiatalabb, mint én. 1989 tájékán, amikor először hallottam őt beszélni, már túl voltam mindenféle megpróbáltatáson. Úgy éreztem, hogy én már egy kilyukasztott bundájú hegyi medve vagyok, de végre itt jönnek a fiatalok, élükön Orbánnal, csak rájuk kell bízni a világot. Ma szeretném leharapni a nyelvemet, de akkor ilyeneket gondoltam és mondtam.