Kozma Imre – a pap, aki beírta magát a kelet-európai rendszerváltás történetébe

Kozma Imre atya – amint szembesült a problémával, hogy keletnémet (NDK-s) családok tömegei készülnek Magyarországon keresztül Nyugat-Németországba (NSZK) „dobbantani” – elsők között lépett a tettek mezejére. Ebben nem csak a szociális problémák iránti érzékenysége motiválta: megvolt az a helyzeti előnye is, hogy széles körű nyugati kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Nevét ekkoriban már – részint a Máltai Szeretetszolgálat Magyarországra “importálása” kapcsán tett erőfeszítéseinek köszönhetően – jól ismerték Nyugaton, és nem csak egyházi körökben. Így, amikor egy esti mise után a nyugatnémet konzul beállított hozzá a plébániára, hogy közreműködését kérje a menekültek elhelyezésében, hezitálás nélkül igent mondott.

A karitatív vállalkozásban persze “tettestársai” is voltak, köztük például a családjával már évtizedekkel korábban Nyugatra disszidált Csilla von Boeselager bárónő.

A kérdés inkább csak úgy merült fel: honnan lesz elég szállás és élelem a Magyarországra elvben turistaként ékezett, de az NDK-ba visszautazni már nem akaró menekültek ellátásához. Minthogy akkoriban nem volt szokatlan, hogy az egyházak Nyugatról kapnak segítséget, hamar megérkeztek a szállítmányok, sátrak, takarók. Egy templomi igehirdetés végén, Kozma atya felszólítására pedig több száz budapesti család jelezte, hogy otthonába fogadna menekülteket.

A plébániára a következő hetekben folyamatosan hozták az adományokat, élelmet Magyarország egész területéről. A meleg ételeket az udvaron felállított gulyáságyúkból, illetve éttermektől (ingyen) kapott kész ételekből biztosították az önkéntesek.

A gyakorlati teendők koordinálását Kozma atya vállalta magára, miközben valóságos diplomáciai tojástáncot járt.

Ebben segítségére volt, hogy a hivatalos magyar politika – Németh Miklós kormányfő, Horn Gyula külügyminiszter – tapintatosan félrenézett. Ami – tegyük hozzá – korántsem volt egyszerű, hiszen egyazon politikai tömbhöz, „a szocialista táborhoz” tartozó országok állampolgárai voltak a menekültek, illetve az őket befogadók, így joggal számíthattak Moszkva, illetve a “baráti” NDK politikai vezetőinek rosszallására.