Lusták kenyere a sütőből: toastkenyeret akartunk gyártani, kacifántos történetbe botlottunk

10 perc

2024.10.11. 17:30

Csak bedobjuk a pirítóba, megvárjuk, amíg az magától kidobja, megkenjük vajjal, és kész a reggeli. Nem véletlen, hogy a szeletelt toastkenyér meghódította a világot, sokkal régebben, mint gondolnánk. Ezen a héten a bolti lapkenyérrel kísérleteztünk, és közben megpróbáltuk kideríteni, miért hívják toastnak a koccintást.

Megszólal az ébresztő, az ember kitapogatja a papucsát, kicsoszog a konyhába, szinte csukott szemmel előszedi a szeletelt kenyeret, benyomja a pirítóba, elvonszolja magát a kávégépig, annak is benyomja a legfeltűnőbb gombját, és mire (jó esetben az időközben alátett csészébe) lefolyik a kávé, a kenyérpirító ki is dobja a meleg reggeli alapját. Akármennyire is messze van az a vékonyra szeletelt valami attól a képtől, amit egy szelet friss, kovászos kenyérről elképzelünk, ennél kényelmesebb megoldás nem létezik a reggeli – ébredés előtti – megalkotására.

Készítsünk ipari élelmiszert otthon
Ott vannak velünk, még akkor is, ha nem veszünk róluk tudomást: a modern konyha alapvető hozzávalói nélkül nehezen tudnánk meglenni. Sorozatunkban nem is arra teszünk kísérletet, hogy megszabaduljunk tőlük, inkább arra, hogy otthoni körülmények között, adalékanyagok nélkül előállítsuk elő őket. Létezik otthoni vegeta? Lehet egy konyhában készíteni instant tésztát, mogyorókrémet, chipset vagy Piros aranyat? És spórolunk azzal, ha vesszük a fáradságot? A sorozat többi cikkét itt olvashatja.

Ha azonban azt gondolnánk, a pirítós a modern élet vívmánya, nagyobbat nem is tévedhetnénk: a kenyér megalkotása után tulajdonképpen csak egy lépés kellett ahhoz, hogy az ember megalkossa a toastot is. Igaz, a történet azért rendesen bővelkedik könnyen kétségbevonható elemekben.

Azt mindenesetre biztosra veszik a történészek, hogy kelt kenyeret először az ókori Egyiptomban készíthettek. Az nem világos, kinek jutott eszébe először, hogy ezt megpirítsa, ám az valószínű, hogy ezt azért tette, mert rájött: szeletelve és megpirítva a már nem friss kenyér jobban eláll, mint egyben – úgy egyszerűen megkeményedik. Nem nehéz rájönni, miért a kelt kenyérnél alkalmazták ezt a módszert: a keletlen kenyerekkel száradás után inkább ölni lehetett, mint azon merengeni, vajon milyen módon lehet még étkezési célra felhasználni.

Az ókori Rómában mindenesetre már népszerű volt a pirítás, amit előbb a tűz mellé helyezett forró kövön készítettek, később pálcán vagy méretes villára tűzve került a tűz fölé a kenyérszelet, hogy egyenletesebben piruljon át, aztán egy drótrostéllyal igyekeztek megakadályozni, hogy a szelet ne pottyanjon bele a tűzbe. A pirítás mellett a mai bundás kenyérhez – vagy inkább francia pirítóshoz – hasonlító ételt is készítettek a száradó, vagy akár ki is száradt kenyérből, az Apicius nevéhez kötött – alább teljes terjedelmében, latinul és magyarul is olvasható – 4. századi receptgyűjteményben szereplő Pan dulcis elkészítéséhez tejjel felvert tojásba mártották a szeleteket, majd zsiradékban sütötték ki.