Lusták kenyere a sütőből: toastkenyeret akartunk gyártani, kacifántos történetbe botlottunk
Csak bedobjuk a pirítóba, megvárjuk, amíg az magától kidobja, megkenjük vajjal, és kész a reggeli. Nem véletlen, hogy a szeletelt toastkenyér meghódította a világot, sokkal régebben, mint gondolnánk. Ezen a héten a bolti lapkenyérrel kísérleteztünk, és közben megpróbáltuk kideríteni, miért hívják toastnak a koccintást.
Megszólal az ébresztő, az ember kitapogatja a papucsát, kicsoszog a konyhába, szinte csukott szemmel előszedi a szeletelt kenyeret, benyomja a pirítóba, elvonszolja magát a kávégépig, annak is benyomja a legfeltűnőbb gombját, és mire (jó esetben az időközben alátett csészébe) lefolyik a kávé, a kenyérpirító ki is dobja a meleg reggeli alapját. Akármennyire is messze van az a vékonyra szeletelt valami attól a képtől, amit egy szelet friss, kovászos kenyérről elképzelünk, ennél kényelmesebb megoldás nem létezik a reggeli – ébredés előtti – megalkotására.
Ha azonban azt gondolnánk, a pirítós a modern élet vívmánya, nagyobbat nem is tévedhetnénk: a kenyér megalkotása után tulajdonképpen csak egy lépés kellett ahhoz, hogy az ember megalkossa a toastot is. Igaz, a történet azért rendesen bővelkedik könnyen kétségbevonható elemekben.
Azt mindenesetre biztosra veszik a történészek, hogy kelt kenyeret először az ókori Egyiptomban készíthettek. Az nem világos, kinek jutott eszébe először, hogy ezt megpirítsa, ám az valószínű, hogy ezt azért tette, mert rájött: szeletelve és megpirítva a már nem friss kenyér jobban eláll, mint egyben – úgy egyszerűen megkeményedik. Nem nehéz rájönni, miért a kelt kenyérnél alkalmazták ezt a módszert: a keletlen kenyerekkel száradás után inkább ölni lehetett, mint azon merengeni, vajon milyen módon lehet még étkezési célra felhasználni.
Az ókori Rómában mindenesetre már népszerű volt a pirítás, amit előbb a tűz mellé helyezett forró kövön készítettek, később pálcán vagy méretes villára tűzve került a tűz fölé a kenyérszelet, hogy egyenletesebben piruljon át, aztán egy drótrostéllyal igyekeztek megakadályozni, hogy a szelet ne pottyanjon bele a tűzbe. A pirítás mellett a mai bundás kenyérhez – vagy inkább francia pirítóshoz – hasonlító ételt is készítettek a száradó, vagy akár ki is száradt kenyérből, az Apicius nevéhez kötött – alább teljes terjedelmében, latinul és magyarul is olvasható – 4. századi receptgyűjteményben szereplő Pan dulcis elkészítéséhez tejjel felvert tojásba mártották a szeleteket, majd zsiradékban sütötték ki.