Megpróbálkoztunk a lehetetlennel, ami csak Schwarzeneggernek sikerült: elkészíteni a világ kedvenc instant kajáját

A világ leghíresebb instant étele, a világ legszebb eredettörténetével, bármelyik amerikai startupper a fél karját adná érte: az élelmiszer, amely megmentette Japánt az éhínségtől, amely a legjobban tárolható és amely a legegyszerűbben elkészíthető meleg étel alapjává vált az egész világon. Ez a rámen, vagy hogy egészen pontosak legyünk az instant tészta, amelyből a WINA, vagyis az Instant Tészta Világszervezet (igen, ez egy dolog) szerint évente több mint 120 milliárd adag fogy. A tészta hatásáról elég talán annyi, hogy Japánban az ezredfordulón a 20. század legnagyobb találmányának választották meg, pedig lett volna miből választani, mindjárt ott a második helyre befutó karaoke – jó, hát innen, Európából ezt sem sejtettük volna.

Az instant rámen kultuszához természetesen kultikus történet, ahhoz pedig egy kultikus hős is dukál, aki a sokat idézett legenda szerint gyakorlatilag egymaga mentette meg Japánt az éhezéstől. A hős Ando Momofoku, aki a történet szerint 1945-ben, amikor Japán letette a fegyvert, Oszakában sétált az utcán, és látva a levert, éhező japánokat eldöntötte: addig nem nyugszik, amíg nem talál a számukra megfizethető, könnyen elérhető ételt. Egy évnyi kísérletezés után végül az ihletet feleségétől kapta, aki forró olajban sütött tempurát – Ando maga is forró olajban sütötte át tésztáját, ami így nemcsak megfelelően dehidratált, így könnyen tárolható lett, de azzal a különleges tulajdonsággal bírt, hogy forró vízben néhány perc alatt, akár főzés nélkül is visszapuhul, így tökéletesen fogyasztható.

Ando Momofoku szobra Oszakában

Wikipedia

Tekintsünk most el attól, hogy az előfőzés után zsiradékban átsütött, majd vízben rehidratált tészta technológiáját Kínában már évszázadokkal korábban, a Csing-dinasztia idején kifejlesztették – tegyük fel, hogy Ando nem hallott erről. A mese így sem egészen fedi a valóságot, bár azt nehéz vitatni, hogy Japán, az éhínség és a tészta is létező elemei a történetnek, Ando pedig valóban forradalmasította az élelmiszerfogyasztást.

Ando Momofuku – Go Pek-hokként – Tajvanon született 1910-ben, a sziget japán megszállása idején, családja a hoklo népcsoporthoz tartozott. Szüleit korán elveszítette, nagyszülei nevelték fel, így már kisgyerekként megfordult nagyapja textilboltjában, majd 22 évesen, örökségéből megalapította saját textilcégét. Egy évvel később Japánba költözött, Oszakában egy ruházati céget indított el, és miközben Tajvan és Japán között szállított kötöttárut, egy kiotói egyetemen tanult közgazdaságtant. 1945-ben, a háború és Tajvan japán megszállásának végén japán feleségével Oszakában telepedett le, de kínaiként, a japán állampolgárságot csak 1966-ban vette fel – Ando a felesége vezetékneve volt, a Momofuku (magyarul a jó szerencsét szimbolizáló szerencsebarack) tajvani neve japán fordítása.

Ando a háború után számtalan dologgal megpróbálkozott: árult alkatrészeket, kereskedett sóval, állítása szerint szegény gyerekek oktatásába is belefogott – a bíróság ez utóbbi tevékenységét adóelkerülésnek minősítette, így a nem túl sikeres üzletember rács mögé került. Szabadulása után, egy használt tésztagépet szerzett, ekkor jött az az ötlet, hogy próbáljon meg hosszú ideig tárolható, könnyen kezelhető tésztát piacra dobni. Segítségére volt egy 1953-as innováció: Murata Josio dolgozta ki azt a technológiát, amelynek segítségével sikerült felgyorsítani az extrudált (az eljárás közben nyomás és hő hatására a tészta alkotóelemei a főzéshez hasonló módon alakulnak át) tészta hullámosítását, ezzel pedig jelentősen lecsökkenteni a csomagolt tészta méretét. Az instant tészta azonban tényleg az ő kezében lett az, ahogy ma ismerjük.