Rendszerváltás 35 – Ukrajna, a nyolcvanas évek végének miniatűr Szovjetuniója
16 perc
2024.10.03. 17:30
2024.10.03. 18:56
Onnan lehetett tudni, hogy valami komoly baj van a Szovjetunióval, amikor a boltok polcairól a senki által nem szeretett tengerikáposzta-konzervek is eltűntek. Ukrajnában rendszerváltás helyett államfordulatról beszéltek, az országot súlyos gazdasági krízis rengette meg, és még George Bush elnök is azt tanácsolta nekik, hogy talán nem a legjobb ötlet elszakadniuk a Szovjetuniótól. Fedinec Csilla történésszel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
1991. augusztus 19-én reggel Leonyid Kravcsuk, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság akkori vezetője éppen a munkahelyére készülődött, amikor telefonon értesítették, hogy Moszkvában váltás történt, Gorbacsovot félreállították, és a hatalom új birtokosai már egy küldöttet is menesztettek hozzá Kijevbe, Valentyin Varennyikov hadseregtábornok, szovjet védelmi miniszterhelyettes személyében.
Munkába menet Kravcsuk újabb telefont kapott, a vonal másik végén Borisz Jelcin orosz elnök beszélt, aki arról értesítette, hogy nem tudja elérni Gorbacsovot, és arra kérte az ukrán vezetőt, hogy próbálkozzon ő is. Kravcsuk hívását fogadták is a titkárságon, ám azt közölték vele, hogy Gorbacsov elvtárs nagyon elfoglalt, és kérte, hogy ne zavarják.
A keményvonalasok emlékezetes moszkvai puccskísérletének idején járunk, a puccsisták megbízásából fellépő Varennyikov azt követelte Kravcsuktól, hogy hirdesse ki a rendkívüli helyzetet a köztársaságban. A puccsot támogatta az ukrajnai kommunista párt és több helyben állomásozó katonai alakulat is.
Kravcsuk azonban időhúzásra játszott, amiért utólag a szemére is vetették, hogy miért nem szólított fel polgári ellenállásra. Az egykori ukrán vezető azonban kitartott véleménye mellett, hogy ez esetben a helyzet eszkalálódik, és tankok jelentek volna meg az utcákon. Az ukrán parlament augusztus 19-én és 20-án is rendkívüli ülésnapot tartott, a kommunista többség bizonytalan volt, az ellenzék viszont határozott fellépést követelt.
Augusztus 21-én, amikor kiderült, hogy a puccs megbukott, Kijev utcáit elözönlötte a demokrácia győzelmét ünneplő tömeg, a parlament pedig összehívta az újabb rendkívüli ülésnapot augusztus 24-ikére, amikor elfogadták a függetlenségi nyilatkozatot, és napokon belül betiltották a puccsot támogató kommunista pártot.
Ehhez kellett a tökösség – mondja Fedinec Csilla történész, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa.
Ugyanis a puccs előtt nem sokkal, a kijevi parlamentben elmondott beszédében, amit a sajtó „kijevi csirke beszédnek” nevezett, George Bush amerikai elnök még arról beszélt, hogy a balti köztársaságok elszakadhatnak, de a Szovjetuniónak érintetlenül kell maradnia. A moszkvai puccs alatt pedig Magyarországon Antall József miniszerelnök kiállt a gorbacsovi vezetés mellett, noha a restaurációs kísérlet megrázkódtatást okozott hazánkban is. A budapesti szovjet nagykövet pedig beteget jelentett, és csak a puccs kudarcba fulladása után gyógyult fel. Szóval félt mindenki, az utólagos bátorságok nem bátorságok, ez bizony vízválasztó volt – mondja a történész.
Csendes halál és nehéz temetések
A Szovjetunióban uralkodó korabeli viszonyokat jól jellemzi, hogy amikor Mihail Gorbacsov 1985-ben meghirdette a reformjait, akkor az egyik legfontosabb tennivalónak az alkoholizmus visszaszorítását látta. Az új vezető agilitása komoly változást jelentett a lassanként gerontokráciába fulladó szovjet politikai vezetésben. Brezsnyevet, aki 1964 és 1982 között vezette a Szovjetuniót, 1976-ban a klinikai halálból hozták vissza, ettől kezdve napi egy-két óránál hosszabb munkavégzésre már nem volt képes. Halála után a rangsorban utána következő utódok, Andropov, majd Csernyenko idős, beteg emberek voltak, amely körülmény előkészítette, hogy az utánuk a rangsort átugorva egy ötvenes éveiben járó fiatalember, Gorbacsov kerüljön a Föld szárazföldi területének egyhatodát elfoglaló Szovjetunió élére.
A munkának az új seprű erejével nekifeszülő Gorbacsov ugyanakkor több szempontot nem vett figyelembe, ami már az alkoholizmus kezelésével kapcsolatban is jelentkezett. Hiába volt ugyanis a probléma társadalmi szintű, az alkoholtilalom önmagában igen népszerűtlen intézkedésnek bizonyult, ráadásul az alkohol tartalmú italok gyártásának visszafogása jelentősen szegényítette az amúgy sem túl izmos állami költségvetést.
Persze az alkoholizmus csak egy volt a Szovjetunió megannyi belső problémája közül, a romló életszínvonal, az elhúzódó afganisztáni háború értelmetlen áldozatai fölött érzett keserűség, az agyaglábakon álló gazdaság Ukrajnában is egyre láthatóbban részévé vált a lakosság valóságérzékelésének. Ráadásul mindezt ott helyben a csernobili katasztrófa is fokozta, amit Moszkva nem jelentett be a világnak, sőt megtiltotta, hogy néhány nappal a robbanás után lefújják a május elsejei felvonulást a tragédia helyszínétől nem túl távoli Kijevben.
„Ismertem személyesen is csernobili kármentőket, akikből a következő években lassan elfogyott az élet, meghaltak. Afganisztánból tíz éven keresztül sorra hozták haza a cinkkoporsókat, amelyben a halottat a rokonoknak sem mutatták meg. Az egész társadalom végignézte a csendes halált és a nehéz temetéseket” – mondta el Fedinec.
Ugyanakkor, mindezek mellett, a 80-as évek második felében csendes mederben csordogált az élet az ukrán tagköztársaságban is. Mindenkinek volt munkája, fizetése, nyugdíja, valamilyen otthona, ingyenes oktatásban, orvosi ellátásban részesült, ami megalapozta a szocializmus későbbi nosztalgiáját különösen az 1990-es években, amikor a függetlenedés mérhetetlen gazdasági bajokat zúdított a posztszovjet államokra – meséli a történész.
Nacionalizmus kontra Moszkva-hűség
A brezsnyevi, majd a gorbacsovi időkben, 1989-cel bezárólag, Ukrajnának két vezetője volt – mondta Fedinec. Egyikük, Petro Seleszt a nemzetgazdaság és a nemzeti kultúra fejlesztését tartotta elsődleges feladatának, erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az Ukrajnában megtermelt tőkét a helyi széniparra és kohászatra fordítsák, ne pedig a szibériai kőolaj és gázipar fejlesztésére.
Seleszt nimbuszát növelte, hogy anyanyelve ukrán volt, és a köztársaság területén belül mindig ukránul beszélt. Mindezek ellenére az ukrán ellenzéket nem támogatta, meggyőződéses kommunista volt.
A következő vezető a köztársaságban Volodimir Scserbickij volt, aki pozícióját elsősorban Brezsnyevvel való barátságának köszönhette. Seleszt idejében ő is „ukrán” volt, azonban köztársasági vezetőként immár orosz nyelvű és az ukrán nacionalizmus elleni élharcosa lett. Scserbickij eltávolította a kulturális életből és a tudományos pályáról a másként gondolkodókat, kitették a pártból is a nacionalistákat (korabeli szóhasználattal: az „ideológiai elhajlókat”).
Gazdasági ügyekben azonban ugyanúgy viselkedett, mint Seleszt, eközben pedig lenézően „moszkvai bojároknak” nevezte a központ bürokratáit, s magánemberként is lelkesen ünnepelt, amikor a Kijevi Dinamo labdarúgócsapata legyőzte valamelyik orosz klubot.
Ellenzék bel- és külföldön
A belföldi ellenzéket a „60-as évek nemzedéke” képviselte Szovjet-Ukrajnában. Sorsuk eltérően alakult: egyesek kompromisszumot kötöttek a hatalommal, mások represszió áldozatai lettek, megint mások „belső migrációba” vonultak. Az ellenzékiséget összefoglaló fogalom lett a „disszidensek” kifejezés. A politikai disszidensek összovjet jelenség volt (Alekszandr Szolzsenyicin, Andrej Szaharov és mások), az ukránokat érintő sajátossága az volt, hogy nem alakult ki egységes mozgalom, a különböző nonkonformista csoportok eltérő intellektuális és ideológiai irányvonalakat követtek.
A gorbacsovi demokratizálódás tette lehetővé a közéleti aktivitás erőteljes fellendülését is. A lehetőség, hogy valaki szabadon kifejthesse a véleményét (legalábbis a hasonlóan gondolkodók körében) a környezetvédelmi kérdésekről, a történelem „fehér foltjairól”, a nemzeti nyelv és kultúra helyzetéről, vagy akár a szabadidő jobb megszervezéséről, az úgynevezett informális szervezetek kialakulásához vezetett. Az első ilyen szervezetek, amelyek kikerültek a párt- és állami hatóságok közvetlen ellenőrzése alól, 1987-ben jöttek létre. Tevékenységük leglátványosabb jelei 1989-ben, illetve 1990 elején nem engedélyezett gyűlések és utcai tüntetések szervezése volt, amely történések közvetlen hatást gyakoroltak nemcsak a közérzületre, hanem magára a politikára is.
Informális egyesületek 1987 előtt is léteztek, ám ezek nem kerültek ki az ifjúsági szubkultúrának tartott jelenség köréből. Nem kell feltétlenül egzotikus dolgokra gondolni, ezek néha sportklubok, színjátszókörök, futballszurkolói körök voltak, vagy például rockzenei klub, heavy metal, sci-fi, breaktáncklub, pacifisták, hippik stb. és lopakodva megjelentek körükben a politikai klubok is. Valamiféle kontrolljukat a hatalom kezdetben a kommunista ifjúsági szövetségen keresztül próbálta megvalósítani, mivel az volt az uralkodó vélemény, hogy a jelenség oka az ifjúság szabadidejének szervezetlensége. Az ifjúság által indított 1990-es forradalom a grániton tekinthető az első nagy politikai tiltakozásnak, amelynek középpontjában a kijevi Majdan állt, ezt követte a 2004-es narancsos forradalom és a 2013–14-es méltóság forradalma. Úgy hogy Ukrajnában valóban három forradalom volt.
Az így kialakuló ellenzék, vagy ahogy később elnevezték, a nemzeti-demokratikus erők, részt vett az 1980-as évek végének, az 1990-es évek elejének sztrájkjaiban is. A sztrájk kivételes jelenség egy totalitárius rendszerben, a szocialista államot elméletileg a munkásosztály építette a munkások javára. A sztrájknyomás is benne volt, hogy 1989-ben a Szovjetunióban törvény ismerte el a sztrájkjogot. 1989 és 1991 között Ukrajna-szerte a munkavállalók szinte minden iparágban sztrájkba léptek, vagy sztrájkkal fenyegettek. A követelések elsősorban gazdasági jellegűek voltak – magasabb bérek, jobb munka- és életkörülmények –, de a gazdasági követelések mellett egyre gyakrabban politikai követelések is megfogalmazódtak, a sztrájkok a politikai harc eszközévé váltak. Az 1990-es első félig szabad választásokon – a körzetek jelentős részében már voltak alternatív jelöltek – az ellenzék is jelentős pozíciókat szerzett az ukrán parlamentben, amelyik 1990-91-ben elfogadta a függetlenedést elősegítő sordöntő dokumentumokat.
Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a XX. század nagyobb kataklizmái kivándorlási hullámokban is éreztették a hatásukat Ukrajnában. Az első világháborús orosz összeomlást követő polgárháborús időszak is ilyen volt már, de a legjelentősebb ezek közül tagadhatatlanul a második világháborút követő volt. Ennek következtében jelentős (összesen mintegy 15 millió főre tehető) ukrán diaszpóra alakult ki az USA-ban, Kanadában és több nyugat-európai országban is.
Ez az emigráció volt az, amelyik segített aztán tartalommal feltölteni a korábban említett történelmi fehér foltokat. De tettek többet is az ukrán nemzeti történetírás életben tartásán kívül, például ők voltak azok, akik George Bush amerikai elnököt rá tudták venni arra, hogy változtassa meg az álláspontját az ukrán függetlenség kérdésében – mondta el Fedinec. Más kérdés, hogy a posztszovjet állapotokat a maguk nyugati szocializációjával a keleti blokk többi országába visszatérő egykori emigránshoz hasonlóan ők is értetlenül szemlélték. Így a többségük a független Ukrajna megszületését követő években elhagyta az országot.
Rendszerváltás helyett államfordulat
Rendszerváltás a közép-európai országokban történt, a Szovjetunióban sosem nevezték így ezt a folyamatot, pláne nem a birodalom 1991-es szétesését. Az új korszak kezdetének a térségben a függetlenség elnyerését, az államfordulatot tekintik, amely minden egyes tagköztársaság esetében megelőzte a Szovjetunió tényleges felbomlását, amelynek kimondására 1991 decemberében került sor – magyarázza Fedinec.
Ukrajna 1991. augusztus 24-én fogadta el a maga függetlenségi nyilatkozatát – ez a mai Ukrajna de facto születésnapja, amelyet a függetlenség napjaként méltatnak, a de jure születésnapja pedig az 1991. december 1-jei népszavazás a függetlenségi nyilatkozatról. Ez után következett Ukrajna független államként való nemzetközi elismerése, az egyik utolsó volt ebben sorban az Egyesült Államok, amelyik ezzel a lépésével nemcsak a Szovjetunió felbomlásának kimondását, hanem Gorbacsov lemondását is kivárta.
Politikai értelemben tehát nem beszélhetünk összeomlásról, az a gazdaság területén következett be. Onnan lehetett biztosan tudni, hogy valami baj van a Szovjetunióval, hogy eltűnt a „tengeri káposzta” (laminaria) -konzerv a boltok polcairól. Korábban ugyanis – miközben lassan minden másból hiány alakult ki – tele voltak vele az üzletek (mert senki nem szerette), majd végül már tengeri káposzta sem volt.
Egyre magasabbra kúszott az infláció, az árak gyorsabban nőttek, mint a bérek, egyre kevesebb embernek volt munkalehetősége, a foglalkoztatottak egy része is egyre hosszabb időn keresztül nem kapta meg járandóságát, illetve egyre nagyobb hányaduk fizetés nélküli szabadságon várta a jobb időket.
A boltok végképp kiürültek, az áramot, fűtést takarékossági megfontolásból mind többször és egyre hosszabb időre lekapcsolták, a szociális ellátórendszer alig működött, illetve bizonyos tekintetben gyakorlatilag megszűnt. Drasztikusan visszaesett a gyermekszületés, és jelentősen megnőtt az elvándorlás, amivel már akkor megkezdődött az ország népességének csökkenése. Ez az időszak elvitte a nyolcvanas évek végét, a kilencvenes évek elejét és a közepét is – mondja Fedinec.
Más kérdés, hogy mindezek ellenére az államfordulat vértelenségét az ukránok máig sikerként értékelik, ugyanis nem volt ez a korszakban annyira magától értetődő. A Szovjetunió számos területén folyt ekkor vér, a szovjet különleges erők brutálisan beavatkoztak Litvániában, Lettországban, több más szovjet városban. A nemzetiségi konfliktusok, például Hegyi-Karabah körül pedig teljes körű háborúval fenyegettek.
Ukrajna és a nemzetiségi kérdés
Ezzel szemben Ukrajnában az átmenet időszaka a kisebbségi jogok reneszánszának tekinthető. A később nacionalistaként elkönyvelt Ukrajna Népi Mozgalma – közkeletű nevén a Ruh (a mozgalom szó ukrán megfelelőjéből), amelyik az első alternatív párt volt, kifejezetten értelmiségi tömörülésként indult. 1989-ben a Ruh első kongresszusára szóló felhívást a köztársaság népéhez, amely a nemzetek közötti igaz barátság és megértés mellett állt ki, négy nyelven adták ki – ukránul, jiddisül, oroszul és lengyelül.
A párt alapítói a kommunista párt liberális szárnyához tartoztak, és a peresztrojkát akarták előmozdítani, ám a később csatlakozók között egyre többen voltak az antikommunisták, akik kevésbé hajlottak a kompromisszumra a kommunista hatóságokkal.
A Ruh nem tudott ellenállni az antiszemita provokációknak, megtette hatását a kommunista pártnak a mozgalom elleni aktív dezinformációja, a politikai bizonytalanság és zűrzavar, a széles körű gazdasági instabilitás, a jövőbeli jóléttel kapcsolatos szkepticizmus. A Ruh népi koalícióból 1992-ben jobbközép politikai párttá alakult át, amely megtartotta a nevét, de megváltoztatta a célt és már „ukrán Ukrajnát” akart építeni.
Ugyanakkor a Szovjetunió felbomlása nem eredményezett nacionalista hullámot Ukrajnában, annak ellenére sem, hogy megjelentek nacionalista szervezetek, ám a következő tíz évben a támogatottságuk nem érte el a három százalékot sem. Szélsőséges nacionalista párt csak egyszer került be a parlamentbe, 2012-ben, s a 2014-es előrehozott választások alkalmával már ki is esett a törvényhozásból.
Ez annak is betudható, hogy a Szovjetunió felbomlását megelőző időszak emelkedő nemzeti érzülete az ukrán társadalomban lényegesen alábbhagyott a függetlenség elnyerése után, aminek legfőbb okozója a bekövetkező gazdasági összeomlás volt.
Ezzel a problémával minden utódállamnak meg kellett küzdeni, de 1991-ben a térségben csak Azerbajdzsán, Grúzia, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán volt szegényebb Ukrajnánál. Az ukrán gazdaság egész az ezredfordulóig évről évre zsugorodott. Ukrajna legnagyobb problémájává vált, hogy a demokratikus választásokra épülő politikai rendszer mögött egy a posztszovjet nómenklatúrából és új tulajdonosokból alakult oligarchikus gazdasági rendszer jött létre, amely mindeközben az ezredforduló után pozitív irányba tudta fordítani a gazdaság fejlődését, és egyre inkább helyet követelt magának a politikában is.
A nómenklaturáról szóló tézist csak erősítette, hogy minden volt szovjet köztársaság parlamentje elutasította az úgynevezett lusztrációs törvények megszavazását, amely megtiltotta volna, hogy a kommunista párt korábbi tagjai magas kormányzati pozíciókat töltsenek be. A szélsőségesen rossz gazdasági helyzet miatti általános elégedetlenség következménye volt, hogy a moszkvai puccs miatt 1991-ben betiltott, majd 1993-ban újra engedélyezett kommunista párt az 1994-es előrehozott parlamenti választásokon már a legerősebb pártként jutott be a törvényhozásba.
Kárpátalja és a tésztagyár
1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amelynek alapszabálya kimondta, hogy a Kárpátalján élő magyar kisebbség az egyetemes magyarság része, majd 1990-ben következtek a parlamenti választások, amelyen a Szövetség elnöke a magyar szavazókerületben visszavonta a jelölését és egy ukrán jelölt mellett agitált, a tagság egy részével együtt. A másik rész pedig idővel kivált és megalapította az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget. Innentől kezdve a kárpátaljai, illetve az ukrajnai magyar politizálás kétpólusúvá vált – mondja Fedinec.
Kárpátalján nagy újdonság volt ekkoriban például a kishatárforgalom megindulása 1989-ben. Ekkorra a Szovjetunióban már jelentkezett az áruhiány, emiatt is nagy volt a forgalom a határon annak ellenére, hogy az egész „csigatempóban araszoló vándortábor” benyomását keltette, a korabeli beszámolók szerint magyar oldalon akár 6–10 órát, szovjet oldalon pedig akár a 36–48 órát is elérhette a várakozás.
Az ún. szovjet bevásárlóturizmus kiürítette a Szabolcs-Szamár megyei boltokat. A magyar oldalon panaszkodtak a szovjet gépjárművek rossz állapotára, az alacsony közlekedési kultúrára, a külföldiek miatt romló közbiztonságra. 1989 végén ezért a magyar Külügyminisztérium azt javasolta Moszkvának, hogy beszéljék át a kishatárforgalom tapasztalatait, amire a szovjet válasz a következő év elején az volt, hogy egyoldalúan felfüggesztették azt.
A szovjet fél arra hivatkozott, hogy a rohamszerűen megnövekedett turizmus szinte letarolta a Szovjetunió nyugati határvidékének kereskedelmét. De hamarosan kiderült, hogy az egésznek semmi köze a turizmushoz, nem a kárpátaljai kishatáron hordták el a népek a Szovjetuniót. A Szovjetunióban hamarosan jegyrendszert vezettek be bizonyos termékekre – mondta Fedinec.
Kárpátaljához kapcsolódik a nyolcvanas évek közepének egyik fontos, környezetvédelmi akciója is. A Munkács melletti, alig pár száz fős településen, Pisztraházán 1986-ban kezdték el építeni a pusztító környezeti hatásokkal járó Darjal típusú, nagy hatótávolságú követő radarállomást, amelyből összesen kilenc volt a Szovjetunióban, és az országot érő esetleges rakétatámadások figyelmeztető rendszereként szolgált.
Az épülő objektum ellen, amiről azt mondták a helyieknek, hogy „tésztagyár” lesz, a falu közössége, majd más települések és a környezetvédők 1989-ben kezdtek nyíltan tiltakozni, amikor a politikai enyhülés többé-kevésbé elérte Kárpátalját is. Ekkor még nagy volt a társadalmi egyetértés a különböző új társadalmi szervezetek között, többek között együtt tiltakozott a Tarasz Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság, a később nacionalistának kikiáltott Ukrajna Népi Mozgalma és a frissen megalakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség is. Végül a projekt feledésbe merült, az építmény maradványai azonban ma is láthatók a helyszínen.
Ukrajna helye az új világban
Az államfordulat idején Szovjet-Ukrajna rendelkezett az államiság külső jegyeivel, ami többek között megkönnyítette a függetlenedését is, de inkább hasonlított egy miniatűr Szovjetunióhoz, mint egy ukrán nemzetállamhoz. A posztszovjet és a posztszocialista országok közül, amelyek 1989–1991-ben demokratikus átalakulásba kezdtek, Ukrajna, Belarusz, Oroszország és Moldova valahol középen álltak, nem minősültek egyértelmű sikertörténetnek, de teljes kudarcnak sem.
Hátrányba kerültek Közép-Kelet-Európa országaihoz képest, de megkérdőjelezhetetlen volt az előnyük a közép-ázsiai rezsimekkel szemben, ahol az összes újonnan függetlenné vált ország elveszítette a gorbacsovi peresztrojka szerény demokratikus vívmányait, és visszatért az elnyomó és rendkívül korrupt tekintélyelvű uralomhoz.
Az említett államcsoporton belül Ukrajna és Moldova demokratikus fejlődését tekintve lényegesen különbözött Oroszországtól és Belarusztól, például előbbi kettőben nem lett „örökös” államelnöki intézmény, illetve a nemzeti identitásuk erős Európa-párti identitással párosult. És ahogy most látjuk, a Kaukázusban pedig ez az Európa-pártiság nem Grúziában, amelyre a tétet tettük, hanem Örményországban erősödik.
1985-ben, sőt jóval később sem gondolta senki, hogy a Szovjetunió valaha is megszűnhet, a szovjet himnusz első két sora is arról szólt, hogy „örökre egyesült” a köztársaságok megbonthatatlan szövetsége.
A Szovjetunió összeomlása egyébként része volt a multinacionális államok vagy más szóval birodalmak felbomlási folyamatának, amely az első világháború után kezdődött, és ha szó szerint vesszük, akkor a szovjet összeomlás egy még mindig befejezetlen folyamat: Oroszország háborúja Ukrajna ellen semmi másról nem szól, mint hogy nem tudja elengedni a középkori Kijevi Rusz másik két utódállamát, Belaruszt és Ukrajnát.
Belarusszal nincs nehéz dolga, de jure létező állam, de facto azonban orosz szatellit immár 1997 óta, amikor megalkották az „államszövetségüket”, amire nagyon sokáig nem figyelt oda senki. Ukrajna azonban minden eszközzel tiltakozik ez ellen a szerep ellen.
Az 1980-as évek végének népszerű vicce volt: ha a Szovjetunió összeomlik, Szovjet-Ukrajna lesz az egyetlen köztársaság, amelyik benne marad. A viccekben mindig van némi igazság: a Szovjetunió valóban összeomlott, de Ukrajna helyét Belarusz vette át – mondta el Fedinec Csilla.
Nyitóképünkön egy nő áll a Lenin-emlékmű antikommunista és független graffitikkel borított talapzatán 1991. augusztus 29-én Kijevben. Fotó: AFP/Anatoly Sapronenkov
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, amely nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést.