Nagyon kúl és nagyon brit korszak volt – nosztalgiázni hív az Oasis

„Nagy szar lett volna az egész, mind börtönben végeztük volna” – felelt Liam Gallagher arra a rajongói kérdésre, mennyiben lett volna más a kilencvenes évek, ha már akkor létezik a közösségi média. Liam és testvére, Noel annak az utolsó korszaknak a brit uralkodói voltak az Oasisszel, amikor még az irányítás a felhasználók kezében volt, és az előadóknak másképp kellett feltűnősködniük. Sok kulturális érték jött így létre, és ennek a világcentruma rövid időre ismét a brit birodalom lett, amely a Cool Britannia nemzeti büszkeségének időszakát élte kamaszkori lázban.

Akkora volt a lendület, hogy a britek még azt sem élték meg igazán tragédiaként, hogy nem a nagy reményű angol válogatott nyerte meg az 1996-os, saját rendezésű labdarúgó-Európa-bajnokságot, és 1997 júliusában Hongkongot is vissza kellett adniuk Kínának. A fiatalok alcopopos mámorban engedték el magukat a legfelkapottabb londoni vagy manchesteri klubokban, a Megatripolis, a Ministry of Sound vagy a Hacienda elektronikus zenei bulijaiban hódolva a szintetikus szenvedélynek, vagy egymás vállára borulva énekelték a kor legmenőbb együttesei, a Blur, a Pulp, a Verve vagy az Oasis slágereit és himnuszait a Glastonbury és a Knebworth Fesztiválon.

Bálványaik már nem a thatcheri időszak nyersen konfrontatív punk vagy a postpunk és a new wave stílusok nyomasztóan elidegenítő stílusában zenéltek, mások voltak és máshogy szóltak, mint az előző nemzedék nagy ellenállói, a Sex Pistols, a The Clash, a Joy Division vagy a The Smiths.