Mi is volt a Quaestor-bukás, a legnagyobb befektetői átverés és kinek lett haszna belőle?

Sziklaszilárdnak hitték a befektetők az egyik magas hozamú kötvénysorozatot a másik után kibocsátó Quaestor-csoportot, amely a húsz éven át elképesztő tempóban gyarapodott. A népszerű brókercégen túl számtalan ágazatban, az egészségügyben, a turizmusban, az ingatlanfejlesztésben, a filmiparban, de még a fociban is megvetette a lábát. A kisbefektetőket nem érdekelte más, csak a látványos növekedés, a röpködő tízmilliárdok; mit törődtek ők a tankönyvi intelemmel, hogy – legyen bármilyen vonzó az ígéret – sosem szabad mindent feltenni egy olyan értékpapírra, amely mögött nincs intézményes garancia.

Márpedig a Quaestor-csoport kötvénykibocsátó vállalata, a kimondhatatlan nevű Hrurira semmi ilyesmivel nem bírt, a kötvényesek pénzét azonmód kifolyatta a különböző fejlesztő testvércégekbe, így nem maradt benne más, csak követelés. A vállalati kötvények visszafizetéséért csak a kibocsátó felel, a biztosíték pedig elvben a projekt, amelyre fordítják – ennek kell oly meggyőzőnek és megalapozottnak kellene lennie, hogy érdemes legyen befektetni. Mivel a Quaestor-kötvények nyilvános értékpapírok voltak, az egyes kibocsátásokat az MNB engedélyezte a közzétett tájékoztató alapján, de ez a kontroll formai, annak ellenőrzésére nem terjed ki, hogy mi történik a pénzek befolyása után.

Márpedig a Quaestor kvázi úgy járt el, mint egy betétgyűjtő pénzintézet, azzal az extrával, hogy a hozam folyamatosan verte a piacot. Hogy nincsenek csodák, azt a patkolt befektetők már azzal “levehették” volna, hogy maga a publikus tájékoztató is „szokatlan kockázatot” jelölt meg, de ezzel – ha volt is, aki észrevette – senki sem törődött. Azt pedig rémálmukban sem hitték volna a befektetők, hogy a piacon lévő kötvények – akkor hozzávetőleg 210-220 milliárd forint – kétharmada nem is valódi, hanem fiktív, amit a jegybank által engedélyezett 70 milliárdos kereten felül bocsátottak ki. Máig értehetetlenül, hosszú éveken át nem lepleződött le a turpisság – a „csekély” 150 milliárdnyi törvényesen nem, de a befektetők értékpapírszámláján létező kötvény nem tűnt fel a tőkepiac tisztaságát felügyelni hivatott MNB-nek sem.

S ha még gyanakodott volna is bárki, hogy valami nincs itt rendben, az éberségét elaltathatta, hogy a Quaestor főtulajdonosa és főnavigátora, Tarsoly Csaba – aki hétfőn vádlott-társaival egyetemben néz szembe az elsőfokú ítélettel, 77 milliárd forintos-csalás-sikkasztás miatt – bizalmi kapcsolatban állt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterrel. „Boltolt” vele a moszkvai magyar nemzeti kereskedőház kapcsán, vízumügyekben, de a tárca alá tartozó intézmények vagyonkezelésében is. Az összefonódás csúcspontja tán az volt, amikor pár hónappal a bukás előtt, a nemzetközi piacokon nem jegyzett Quaestorra bízták volna az állami Eximbank aktuális kötvénykibocsátását – szerencsére mégsem került rá sor. Annak erkölcstelen vagy helyénvaló voltát pedig ítélje meg mindenki maga (a hatóságok nem vizsgálták), hogy Szijjártóék – a jólértesültek előnyét élvezve – a csőd előtt kikapták a kereskedőház 3,8 milliárdnyi megtakarítását, miközben 32 ezer kisbefektető beragadt.

Utóbbiaknál a vészcsengő az után kezdett berregni, hogy villámsebességgel bedőlt két brókercég, a kisebb Hungária és a cégcsoportjában bankokkal is bíró BudaCash, amely szintén majd’ egy évtizeden át kötéltáncot járt, de hogy a hiány százmilliárdosra duzzadt, azt a svájci frank elengedése miatti devizaválság dobta felszínre. A Quaestor-kötvényesek ezek után tömegével látták jobbnak, ha kiveszik a pénzüket. Ám ezzel össze is omlasztották a pilótajáték-alapú kártyavárat, ami arra épült, hogy rendre az új kötvénysorozatokból fedezzék a lejárók törlesztését.