Munk Veronika: Kártékony aranyfétis

Nézem az olimpiát, a rengeteg alázatos munkát, a vigyorokat, a fejcsóválásokat, a pontokat, gólokat, távokat, magasságokat, az erőt és gyorsaságot. Sosem voltam élsportoló, de versenyző igen. Tudom, milyen érzés nyerni egy mérkőzésen, azt is tudom, milyen veszíteni. Kamaszként és tinédzserként nem volt olyan délutánom, amikor nem siettem edzésre, egy nyaram sem telt el hetekig tartó kimerítő edzőtábor nélkül. Tizenkettő-húszéves koromig heti négy-öt edzés, egy-két meccs volt az életem kosárlabdázóként, pedig a közelében sem voltam az olimpikonok edzésterheinek, nem is vittem nagyon sokra. Az NB1 B csoportja volt nekem a csúcs.

A dobótechnika, a játékelmélet, a védekezés, a lábmunka, a súlypontemelkedés-tesztek, a még több dobás, a medicinlabda, az eszement mennyiségű futás és erősítés azért megvolt. A bokaszalag-szakadások és ujjtörések is. A csodálatos nevelőedzőm – talán nyolcadikos voltam – éjjel kettőkor is felébresztett minket az edzőtáborban. Ásítozva, pizsamában gyalogoltunk a csarnokba, mert ugye a ziccert álmodból felkeltve is be kell tudni dobni. Aztán ott van a kedves nevű „szobor­érintő”, amely legkevésbé sem kedves kulturális programot takar, csupán annyit, hogy „fuss fel a Gellérthegyre, érintsd meg a Szabadság-szobor talapzatát, aztán fuss vissza a csarnokba”.

A győzelem, a siker, a jónak lenni valamiben érzete mindenkinek fontos, de legalább ennyire elengedhetetlen, hogy a sportoló élvezze, amit csinál. És az is, hogy a közönség értse és értékelje a befektetett munkát, hogy ne nyomja agyon irreális, logikátlan elvárásokkal a versenyzőket.

Akkor is értékelje, ha nem aranyszínű az érem, mert nem csak a legelső hely számít. Nem csak a legelső értékes. Mindenki a győzelemre játszik ugyan a versenysportban, de legyen legalább olyan fontos az odáig vezető út, és az is, ha egy viadalról vagy akár az olimpiáról nem a legcsillogóbb éremmel, sőt akár érem nélkül tér haza valaki.