Színház az egész állam: 75 éves a kommunista örökség, amelyet a mai politika is magáénak vall

A színház része a művészetnek és része a szórakoztatóiparnak. Ha nem része az elsőnek, nincs értelme és méltósága. Ha nem része a másodiknak, nincs bevétele és életképtelen. Az államosítástól a hívei azt várták, hogy kimenti a színházat a szórakoztatóiparból, és biztosítja benne a művészet uralmát.

Így sóvárgott az államosítás után egy vidéki lap 140 évvel ezelőtt: „A színházak államosítása mellett tör koplyát /sic!/ Németországban a ‘Deutsche Bühne’ czimü színházi ügyekkel foglalkozó lap, amely a belépti jegyeknek eltörlését sürgeti. A mutatvány számban a többi közt ezeket is mondja: ‘A lelkész is üres padoknak hirdetné az Isten igéit, ha belépti díjt szednének a templomban. A művészetet csak az állam mentheti meg az elpusztulástól. Állami vallás! Állami művészet! Egyházi adó! Színházi adó! A legöbb színház ma nem a művészet temploma, hanem üzleti helyiség, mégpedig gyakran a legaljasabb. Le velök! Államosítani kell a színházakat. Íme így gondolkozik és ír a német sajtó a színházakról. Tehát Németországban is süllyedő félben vannak a múzsák templomai!? Németországban, ahol egy nyelv terjeszti a nemzeti közművelődést! Mit szóljunk mi akkor magyarok?! Ha valahol szükség van a színházak államosítására, bizonnyal szükség van arra nálunk, ahol anyi idegen nemzetiségű aspiráczió zavarja a közművelődés egyöntetű és irányú fejlődését. Ha Magyarországon minden megyében egy-egy állami színház állana fenn és hirdettetnék benne a magyar nyelv és hazaszeretet, egy félszázad alatt tiszta magyarok lennénk. Vegyük csak Nyíregyházát. Miért nem tarthatja fenn magát itt egyetlen színtársulat sem? Azért, mert sem az iparosság, sem a jobb módú gazdálkodó nép nem bírja a magyar nyelvet, nem érzi szükségét a nemzeti művelődésnek. Igen természetes tehát, hogy ily körülmények közt sem a színházba nem jár, sem magyar lapokat és könyveket nem olvas, tehát nem művelődik.” (Nyírvidék, 1884. augusztus 17.)

1891-ben, amikor Zichy Géza gróf lett a Nemzeti Színház és a belőle kivált másik állami színi intézmény, a Magyar Királyi Operaház intendánsa, azt tervezte, hogy a Népszínházat is állami felügyelet alá vonja. Ez ellen tiltakozva fejtette ki álláspontját az államosításról a lapjában Rákosi Jenő: „Zichy Géza, mint a színházak intendánsa bérelné ki a népszínházat, de csak felügyelne reá, önálló igazgatót adna neki és meghatározott időben a színházak személyzetét – egyeseket vagy többeket – kicserélgethetné a színházak felmerülő szüksége szerint. Ez a színházak államosítása volna, célja az intézetek előadásainak művészetét magasabb fokra emelni. Ez azonban még sehol a világon nem volt eszköze a művészet emelésének. Semmiféle nemzet a művészetek államosításában nem látta a művészet felemelésének alkalmas eszközét. Minden nemzet, elsősorban a francia, nagy áldozatokat hoz színházai érdekében. Nem kevesebb, mint négy színház élvez ott állami segítséget. De sohase jutott eszébe a franciáknak egy befolyás, egy szellem, hozzá éppenséggel állami hatalom alá összesíteni a szubvencionált intézeteket. Pedig ha ebben némi erkölcsi vagy művészi haszon lenne, megtehették volna nagyobb baj nélkül, hiszen maradna Párisban még vagy harminc független színházi vállalat. Mit mondjunk a mi viszonyainkhoz /sic!/, ahol nincsen csak egy magánszínház, és ha ezt sikerül e veszedelmes hálóban megfogni, egy sem lesz, hanem csupa császári és királyi művészettel fog élni a szittya főváros. A terv nem egyéb, mint elkobzása egy, a sarat tisztességesen megállt intézetnek, a magánvállalkozás köréből az állami kezelés meddő körébe. /…/ Ellenkezőleg, nem mindent meg kellene-e tenni, hogy a magánvállalkozás bátoríttassék, istápoltassék és magának tért hódítson?” (Budapesti Hírlap, 1891. november 11.)

Állami pénz kell, állami irányítás nem kell, így gondolta ezt a korszak jeles publicistája, a népszínművek apostola.

Ez a lehetőség nyilván vonzó lehetett volna mindenkor a színházak és a színészek számára, de az állam Magyarországon ezt nemigen kínálta fel. Ha pedig választani kellett az állami pénzzel járó állami felügyelet és a független létbizonytalanság, valamint szórakoztatási kényszer között, akkor a színházak és színészek többnyire az államot választották volna, ha választhattak volna.

A Népszínház 1908-ban megszűnt, a Nemzeti Színház költözött az épületébe, és ekkoriban kezdtek ismét komolyabban foglalkozni színházak államosításával. Vagyis több Nemzeti, azaz állami színház létesítésével.