„A halálról egy élőnek sincs gyakorlati tapasztalata”
6 perc
2024.07.28. 11:00
A halált – ahogy a nehézségeket, sikertelenségeket, rossz érzéseket – sokszor kudarcként értelmezzük, miközben az életünk szerves részei. Kanjo Nada klinikai szakpszichológust, a Magyar Hospice Alapítvány munkatársát a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő Karsai Dániel ihlette színdarab kapcsán a halálra való felkészülésről és az elmúlás tabusításának kockázatairól kérdeztük.
HVG: A betegségéről szóló színdarabot társszerzőként jegyző Karsai Dániel művének bemutatása és betegtársa minapi halála kapcsán ismét szembesülhet a nagyközönség az életvégi döntések kérdésével. Milyen hatással lehet a halálról való gondolkodásunkra, hogy ez a téma ennyire fontos része lett a közbeszédnek?
K.N.: Minél többször beszélünk, beszélgetünk a halálról, annál könnyebb lesz tudatosan gondolkodni, cselekedni, kommunikálni, amikor a kérdés személyessé és aktuálissá válik. Karsai Dániel esete, interjúi kapcsán a médiában és szakmai körökben is egyre többen foglalkoznak a kapcsolódó etikai kérdésekkel, dilemmákkal. Fontos azonban, hogy értsük, elkülönítsük az életvégi döntések témakörével kapcsolatos fogalmakat, kifejezéseket, ne csak egyik vagy másik formájáról beszéljünk.
HVG: Miben áll a fő különbség?
K. N.: A hospice a súlyos, gyógyíthatatlan, betegségük utolsó stádiumában lévő – Magyarországon elsősorban daganatos – betegek komplex segítését, ellátását jelenti. A hospice filozófiája a halált az élet természetes és szerves részének tekinti. Annak beálltát, természetes idejét nem próbálja mesterségesen sem siettetni, sem a beteg életminőségének rovására erőszakosan kitolni. A halál előtt álló utat szeretné méltóságban megtartani, megkönnyíteni, “kényelmesebbé” tenni, ha lehet, megszépíteni, a sok nehézség között menedéket biztosítani a betegeknek és családjuknak is. Ebben egy multidiszciplináris, azaz különböző szakterületekről érkező szakemberekből álló csapat segédkezik, amelyben mindenki a saját tudásával, tapasztalatával igyekszik hozzájárulni a beteg életminőségének javításához.
Eutanázia az, amikor bizonyos körülmények és a jogszabályi környezet együttállása esetén az orvos a cselekvőképes beteg kérésére, szánt szándékkal veszi el életét. Asszisztált öngyilkosság pedig, amikor az orvos szándékosan segít a beteg öngyilkosságában, aki fél a fájdalom, a kiszolgáltatottság és az egyéb szenvedést okozó tünetek átélésétől, ezért mielőbb lezárná élete ezen utolsó stádiumát (akkor és úgy, ahogy ő szeretné).