Orbán Viktor bevette a piros pirulát, majd a fehéret, majd a kéket, és meglátta a NER jövőjét

A 2022-es választások óta egyetlen Orbán-beszédnek sem volt tétje – mostanáig.

A Fidesz a legutóbbi országgyűlési választáson tovább növelte parlamenti súlyát, ezzel történelmi felhatalmazást kapott, és eddigi kihívói legfeljebb a NER lélegeztetőgépétől remélhettek túlélést. Ami ennél is fontosabb: Orbán Viktornak igaza lett. Az orosz invázió első napjaiban eltalálta, mit kell mondani. Politikai terméket épített arra, hogy a magyar nép szereti a békét, és annál is inkább önmagát. Így aztán bárki, aki képes minden erkölcsi határt átlépni csak azért, hogy a védelem érzetét nyújtsa, annak nyert ügye van.

Az elmúlt két évben, hiába fordult a gazdaságban és belpolitikában minden a lehető legrosszabbra, ez az üzenet elég is volt. Nem kellett válaszolni az inflációs válságra, a visszanyesett rezsicsökkentésre, az oktatási vagy egészségügyi krízisre, a nemzetközi politikai nyomásra. Ennek tökéletes lenyomata volt minden miniszterelnöki kinyilatkoztatás: elég volt annyit mondani, hogy a bajról nem mi tehetünk, az majd elmúlik, nekünk pedig igazunk lesz. Tudta, hogy az emberek félelmükben hozzá szaladnak majd, mert máshoz nem tudnak, mást nem ismernek.

Beállt Orbán szemszögéből a permanensnek tűnő győzelem állapota.

Csakhogy 2024-ben a magyar kormányfő győzelmei vereséggel értek fel. A Fidesz ugyan megnyerte az Európai Parlament mandátumairól szóló választás hazai versenyét, viszont az elmúlt 14 év legerősebb kihívója emelkedett fel – már majdnem mellé. A Fidesz ugyan építő ereje lett a Patriótáknak, ami a harmadik legnagyobb frakció az EP-ben, de az egész klubot a politikai szamárpadba ültették. És ne feledjük, nem ebbe a klubba akart eredetileg bekerülni.

Az inflációt is sikerült nagy nehezen, külső segítséggel leküzdeni, de a manőverben a gazdaság mind a négy kereke defektet kapott, a kormány és a jegybank pedig egymással veszekedve foltozzák a gumikat a leállósávban, holott haladni kellene.

És még a jóslatok sem jöttek be. Az évtizede beharangozott jobboldali áttörést legfeljebb az Európai Néppárt megerősödése jelenti – ők 2019 óta ősellenségnek számítanak, és akkor most még be is ült hozzájuk a Tisza Párt. Bár a szlovák Robert Fico győzött, a francia Marine Le Pen és a lengyel Jaroslaw Kaczynski elhasalt, az olasz Giorgia Meloni tesz a fejünkre, az amerikai Donald Trump pedig életjelet mutató kihívót kapott a lefutottnak tűnő választások hajrája előtt.

A helyzet nem úgy alakult, hogy Orbán idén júliusban is mínuszos beszéddel úszhatná meg Tusványost. Holdudvara iránymutatást várt tőle. Kereken tíz évvel az illiberális államot deklaráló, korszakos szövege után újra Németh Zsolt és Tőkés László között foglalt helyet a miniszterelnök, hogy közel másfél órás előadásából kiderüljön:

az elmúlt évek ad-hoc politizálása mögött sikeres logika húzódik, és egy nagy terv szerint új vár épül Magyarországon.

Jóllehet, a vár alapja homokon áll, uralkodója nemcsak liberális, de demokratikus sem lesz.

Honnan indulunk?

A tavalyi tusványosi beszéd hosszú évek leggyengébb, legfáradtabb Orbán Viktorát mutatta, aki az előttünk álló fényes múltban kereste az igazát. A közege által sámánként tisztelt miniszterelnök egyszerű szektavezetőnek látszott, aki zavarosan magyarázott történelmi, stratégiai és taktikai időről. A valós problémák teljes ignorálása és az állandó riogatás pedig már-már elfeledtette az Orbán-élményt™, amely során a benne összpontosuló tudás és karizma rendszerint azt az érzetet adja, hogy bár sajátos, de logikus képet kapunk általa a világról.

Idén az elmúlt jó pár év legerősebb Orbán Viktora ült a színpadon – az a vizionárius, akire most a NER-nek szüksége van. Kellett az iránymutatás, hogy ha a logika nem is igazolja, de legalább legyen egy határozott út előre, a kettős bel- és külpolitikai nyomás kezelésére.

Visszatért tehát az orbáni realizmus, azaz a gondolat, hogy hiába tűnik véletlenszerűnek, provokatívnak és haveri alapúnak a rendszer, fel lehet fűzni koherens gondolatokat úgy, hogy attól legalább irányított káosznak tűnjön, amit magyar kormánypolitikának hívunk.