Lábtérgyilkos megoldásokkal próbálják zöldíteni a repülést, pedig akadnak jobb ötletek is

Ha a vécére is ültethetnénk egy utast, mi lehetnénk a világ legzöldebb légitársasága – ezzel a talán nem is annyira erős költői túlzással érzékeltethető leginkább, mit gondolnak a repülés zöldítésének lehetőségeiről a fapados légitársaságok. (Éppen két évtizeddel ezelőtt egyébként volt is hasonlóra példa a Ryanairnek a spanyolországi Gironából Londonba menő járatán, igaz, akkor a légitársaság szerint az érintett gép légi és földi kiszolgáló személyzete hibát követett el.) Az elsőre talán meghökkentőnek tűnő megközelítés mögött az utaskilométerenként számított átlagos szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szándéka áll: ez az egyik olyan index, mellyel világszerte a repülés környezetbarátságát mérik. Kiszámítási módja egyszerű és könnyen megérthető: megnézik, hogy az adott járatot teljesítő repülőgép az üzemanyag-fogyasztása révén mennyi szén-dioxidot bocsátott ki az út során, és ezt az értéket elosztják az útvonal kilométereinek, majd a gépen ülő utasoknak a számával. Így jött ki a magát Európa legzöldebb légitársaságaként hirdető Wizz Airnél évi 6,8 százalékos csökkenés mellett a tavalyi év egészére 51,5 gramm.

Ez azonban csak részben hangzik jól. A káros anyagok utaskilométerenkénti csökkentésének kézenfekvő módja ugyanis az, ha még több embernek szorítanak helyet a repülőn, hiszen akkor ugyanazt a károsanyag-mennyiséget annyival nagyobb számmal kell elosztani. Magyarán szólva minél kényelmetlenebbül (kisebb lábtérrel stb.) utazhat az ember, annál megalapozottabban állíthatja magáról egy légitársaság, hogy zöld. Háttérként érdemes tisztában lenni vele, hogy egy-egy géptípusnál többféle konfigurációból választhatnak a légitársaságok. Van olyan típuscsalád, melynek egyazon szélességű és hosszúságú tagjaira a megrendelő igényétől függően 185, 206, 220 vagy 240 ülést egyaránt be lehet szerelni. E számok növekedésével az egy utasra jutó tér nagysága értelemszerűen csökken.

A lábtérgyilkos út nem mindenki számára járható.