A választás, amely kettévágta az országot

Ha pusztán az adatokat néznénk a vasárnapi magyarországi választás után, a demokrácia győzelmét illene ünnepelni: szokatlanul magas részvétel, nem minden meccs volt előre lefutott, láttunk éles csatákat, a végeredmény pedig nem egy állampárt mindent vivő győzelmét mutatja, megjelent mellette még egy, amely az egyetlen versenyben, amelyben a teljesítményük összemérhető, hozta a nyertes 75 százalékát.

Egy demokráciában a három egyike sem elhanyagolható, bármelyik kiesése billenti a rendszert, látjuk pontosan 14 éve. Ha mégis választani kellene egyet, amelyik valamiért fontosabb, legyen az a harmadik: ha a társadalom, ha úgy tetszik, a polgár nem tapasztalja meg a szavazata erejét, a demokrácia megroggyan.

Vehetünk egy immár történelminek mondható példát. 1994-ben nem az volt a kormányt csúnyán megbuktató választás legfőbb eredménye, hogy az MSZP győzött (nagyon nem ez volt), hanem az, hogy a polgárok igazából először megtapasztalhatták: nemcsak hatalomra tudnak juttatni szavazatokkal egy pártot, de erejük van azt el is kergetni. Demokrácia alapfokon.

Magyarországon azonban jelenleg ilyesmire már alig emlékszik bárki, és van egy generáció, amelynek eleve nem is lehet ilyen élménye. Ha a szám szerinti végeredményt nézzük, akkor ugyan most sincs, és mégis, ha valaki figyelt az elmúlt három hónapban, és a vasárnap éjszakai számokat melléteszi, akkor már pontosan érzi, miről is szól ez.

A Fidesz vasárnapi teljesítménye tulajdonképpen pontos leképeződése a június elsejei Békemenetnek. Azzal próbálkoztak, amit nagyon tudnak, mozgósítottak, szép szóval, riogatással, az elmúlt évtized valószínűleg legundorítóbb kampányszövegének megállás nélküli lihegésével, energiát nem sajnáló szervezéssel tettek meg mindent azért, hogy odarángassanak elegendő embert, ahol lenniük kellett vagy kellett volna – június elsején a Margit-szigetre, kilencedikén szavazni. Tisztában voltak azzal, hogy ebben jók, van hozzá stábjuk, listájuk, pénzük és minden más, ami kell.

És egy olvasatban mindez működött is: 2 millió embert megint csak elvittek szavazni, egy nagyon is eltervezettnek tűnő húzással – a hétfő hajnali állás szerint – akár meg is buktathatják Budapest eddigi vezetőjét, az első kerületet visszaszerezték, csakúgy Miskolcot, igaz, kaptak egy hatalmas pofont Győrben, de hát az amúgy is zűrös város, ki ne emlékezne a Borkai-sztorira.

Amikor azonban Orbán Viktor a választás éjszakáján azzal igyekszik erőt adni híveinek, hogy bár három megyei jogú várost elvesztettek, de négyet megnyertek, tehát itt is ők vannak bentebb, akkor a magabiztos, a Holdról is látszó beszédekhez szokott politikai hívő érzi, hogy itt azért nincs minden rendben.

Valójában az eredmények pont olyanok, mint a Békemenet élménye volt. A Margit-szigeten egy rekedt, kissé erőlködő, poénok nélküli, az éppen aktuális, kutatási adatok alapján összerakott mantrát szajkózó vezér állt népének legelszántabbjai elé elmondani a kötelező beszédet, de hiányzott a hév, ahogy hiányzott a történelmi rekordrészvétel is. Maradt annyi, amennyivel a sziget Nagyrétje telinek tűnt.

Most a választási eredménytábla tűnik telinek, miközben valójában nem az. Önmagában igen, az elmúlt 14 évben megszokottakhoz képest azonban semmiképpen.

A helyzet pedig rájuk nézve veszélyes, mert egy ilyen eredmény a lemorzsolódást indíthatja el. Néhány éve elég volt Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelme, majd egy sikeresen lehozott ellenzéki előválasztás, és hirtelen megugrott azoknak a száma, akik haszonélvezői ugyan a NER-nek, de már szerették volna bebiztosítani magukat egy esetleges fordulatra is. Feltűnő volt például, hogy a  szerkesztőségben megnőtt a nevük szigorú elhallgatását kérő „bűnbánók” jelentkezése egy-egy sztorival. Ha most ugyanezek vagy a hozzájuk hasonlók ismét kockázatosnak érzik túlzott összefonódásukat a rendszerrel, elindulhat egy hasonló hullám. És előfordulhat, hogy ez most nem áll meg egy-két hét után.

Korai és óriási hiba lenne most leírni a Fideszt, de hogy kapott egy pofont, amitől megrogyott a térde, nem vitás.

A kérdés azonban az, visszatérve írásunk első felvetésére, hogy ünnepelhet-e a magyar demokrácia. És hát nem, sajnos nem. A liberális demokráciának például lényegében vége. Mondjuk tetszhalottnak, ha kicsit optimisták akarunk lenni, de ez már tényleg eszeveszett derűlátás.

Nézzük meg alaposabban ezt az eredménytáblát: azért akárhogy forgatjuk, a legjobb eredményt egy, a szélsőjobbra hajazó populista párt érte el, bejutott az Európai Parlamentbe a vegytisztán szélsőjobbos Mi Hazánk, az olcsó népszerűsködéshez a DK-nek sem kell nagy erőfeszítéseket tennie, ráadásul ha nem lenne pont olyan szekta jellege, mint a Fidesznek, ő sem lépné át az öt százalékot, és persze ott van a Tisza, amely esetében a populista jelzőt még akár megértéssel is használhatnánk, de érdemes aggódva figyelni, mi lesz belőle.

A megértés ugyanis annak szólhat, hogy alig több mint száz napja volt berobbanni a magyar közéletbe, mert ha ez nem sikerül, Magyar Péter és minden ambíciója eltűnik a színfalak mögött, megmarad nagyravágyó statisztának, aki megpróbált főszereplő lenni, kicsit érdekes is volt, de ennyi, kivezették, a darab megy tovább. Esélye tehát csak az volt, amit tett: demagógnak lenni, meglovagolni minden elégedetlenséget, ami jó ideje gyűlik már, elővenni a közhelyszótárt és naponta más településen felmondani abból néhány oldalt, közben lesni, mit akarnának hallani még tőle, aztán pontosan azt játszani, amire a kedves megrendelő táncolni akar.

Ennyi. Ennyit látunk egyelőre Magyar Péterből és a Tiszából. Illetve látunk most országos szinten több mint 1,2 millió embert, aki hitt neki. Ezt pedig nem lehet figyelme kívül hagyni.

Egyfelől, mert megint csak azt jelzi, mennyien vágynak változásra ebben az országban. Mennyien elégedetlenek a helyzetükkel, mindennapjaikkal, a Fidesszel, az eddigi elittel. Másrészt azt mutatja, hogy ennek a csoportnak jelentős része nem nyitott ideológiai, elvi, klasszikus politikai keretekre, őket azzal nem lehetett megszólítani, ők nem valami mellett, hanem valami ellen szavaznak. És ez nagy betegsége egy demokráciának. Magyarország a június 9-e estére papíron is polarizáltabb lett, mint volt vasárnap reggel. Talán még sosem volt ennyire megosztott, és egyik szereplő sem a finomkodásairól ismert. És az ilyenből igen csúnya dolgok is alakulhatnak. Demokratikus egyensúly ritkán.

A szerző a hvg.hu és a hvg360 felelős szerkesztője.