Novák Zoltán: Az Orbán Viktor-féle ideológiai vegyes felvágottal veheti fel a versenyt Magyar Péter
A klasszikus politikai ideológiák válságba kerültek, erre reakció többek között Emmanuel Macron és Orbán Viktor ajánlata is, amelyek ideológiai mozaikok. Politikai elemző szerzőnk Magyar Péter fellépését és politikai mozgását is ebben az értelmezési keretben tárgyalja. Vélemény.
Meg lehet-e törni egy domináns párt hatalmát ideológiai innováció nélkül? Ez a következő két év milliódolláros kérdése.
Mert az nyilvánvaló, hogy a hazai belpolitika dinamikája radikálisan megváltozott, a tizennégy éve megszokott reflexek, mechanizmusok és beidegződések felülíródnak, nem működnek, gellert kapnak.
Az is egyértelműnek tűnik, hogy ennek hátterében az áll, hogy a kormánypárt dominanciája elért és átlépett egy olyan határt, amely már komoly társadalmi ellenhatást váltott ki. Magyar Péter színre lépése egyszerre kiváltó oka és eredménye ennek az ellenhatásnak, és hogy mekkora a valós léptéke és hatóereje, arról június 9-én kapunk egy meglehetősen pontos pillanatképet.
Ugyanakkor az nyitott kérdés, hogy a választások után hova fut ki ez a folyamat, milyen eszmei mintázatot ölt, hova csapódik be a politikai palettán, és meg tud-e maradni ott. Egyáltalán: szükség van-e ideológiai karakterre, vagy a megváltás ígéretének szele elrepíti a pártot a 2026-os döntő ütközetig.
Ha az ideológiai innováció szerepét firtatjuk a pártdominancia megdöntését illetően, akkor hasznos fogódzókat szolgáltat a Kormányzásra várva című – a napokban megjelenő – kötet, mely nemzetközi és történelmi példákon keresztül vizsgálta, milyen kifutási forgatókönyvei léteznek a hatalomból hosszú időre kiszoruló töredezett ellenzék és a domináns párt közötti dinamikának.
Négy alapszcenárió különböztethető meg, amit négy nemzetközi esettanulmány szemléltet.
I.
Az első forgatókönyv a domináns pártrendszer bemerevedését villantja fel;
mintát a Dél-afrikai Köztársaság szolgáltat,
ahol harminc éve az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus) van hatalmon, és kormányzása során jó néhány súlyos válságot produkált, ám a széttagolt ellenzéknek egyiket sem sikerült kihasználnia. Elsősorban azért, mert az ellenzék három évtizede pörgeti azt az összefogás-mókuskereket, amit a magyar ellenzék még csak tizenegy éve, és választásról választásra az kötötte le a figyelmüket, hogy milyen formációban győzhetik le a kormánypártot, a világnézeti megújulásra és a kormányzóképesség felmutatására már jóval kevesebb energia jutott.