Az én hetem: Péterfy Gergely holt költők társaságában barangol a túlvilági darázsfészek és Budapest között

Május első napjaiban most is éppen úgy szakad az eső, ahogyan egy évvel ezelőtt, amikor az Appeninekből lezúduló víz elöntötte Cesenát, aztán néhány nap múlva a fél Emilia-Romagna tartomány víz alá került. Éva épp akkor tartott hazafelé Magyarországról, amikor  tévében élőben néztem, ahogy lezárják az autópályát Bolognánál, és helikopterrel mentik a vízben rekedt autók utasait – Firenze felől, kerülőúton, fél napos késéssel ért végül haza. Ugyanaz a szűnni nem akaró, bibliai özönvíz szakad az északnyugatról vágtató felhőkből, rázza a szél az ezeréves házak tetejét, leszaggatja a zsalugátereket. Az orkán néha annyira erős, hogy szinte vízszintesen zuhog az eső, bever az ablakréseken, csorog a házfalakon. Másnapra tele van az utca döglött madárfiókákal.

Ricottát veszek a Conadban, juhtejből, della pecora, vagyis ordát. Gyerekkoromban a Fehérvári úti piacon volt mifelénk az egyetlen olyan sajtos, akinél lehetett kapni, nála is csak ritkán. Orda friss kaporral és mézzel, ennél finomabbat el sem tudtam gyerekkoromban képzelni, ez volt nagyanyám kolozsvári édessége, és ezt a szenvedélyt átörökítette rám, még most sem tudok ennél finomabbat elképzelni, pedig , pedig végigpróbáltam a földrészek számtalan csemegéjét.