Hősök vagy gonosztevők: Rózsa Sándor, a szabadságharcos rablógyilkos

Amikor 1848. augusztusának elején, a Debrecenben kiadott Alföldi Hírlap megírta, hogy „az egész vidéken híres kalandor rablófőnök Rózsa” felajánlotta Szeged városának, hogy amnesztiáért cserébe hajlandó egy 200 fős csapattal a lázadó szerbek ellen harcolni és ebbe a városi tanács bele is egyezett, kevesen háborodtak fel jobban, mint maguk a szegediek. Elsősorban leginkább azért, mert a lap által szenzációként tálalt hír nem volt igaz, ellenben volt annyira bombasztikus, hogy az önvédelmi lázban égő magyar sajtó kézről kézre adja azt, így végül egy szegedi nemzetőrszázadosnak, Gombás Józsefnek kellett dühös cáfoló levelet megjelentetnie a Kossuth Hírlapjában.

Gombás maga egyébként 1848 előtt a szegedi rendőrség őrmestere volt, így lehetett dolga bőven Rózsa Sándorral és a többi hozzá hasonló pusztai rablóval, vagy ha úgy tetszik betyárral, ezért teljes mértékben érthető a felháborodása. A volt rendőr levelében azt írta, hogy az eredeti cikk szerzője Szeged polgárságát akarta megalázni azzal, hogy a soraiból kiállított hatezernél is több nemzetőre ellenére „néhány gaz rabló segedelmére szorult”.

„Szeretnők ugyan mi Rózsa Sándort városunkban, de csak függve látni” – dohogott Gombás. Nem sokkal később azonban a hírhedt betyár közkegyelem feltételével mégis csatlakozott egy rövid időre a magyar fegyveres erőkhöz, hogy utána nagyon gyorsan az embereivel egyetemben hazazavarják. Miért lett mégis nemzeti ikon ebből az emberből és rászolgált-e egyáltalán a dicsfényre? Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk válaszolni, meg kell néznünk, hogy honnan indult és mikor, illetve mitől vált országos tényezővé?