Németh Gábor: Magyar Pelé letűrt sportszárral – In memoriam Farkas János
10 perc
2024.03.27. 18:30
2024.03.28. 12:01
Ezerkilencszázhatvanhat nyara volt a legszebb. A nagymamám badacsonyi kertjében töltöttem. Egy présháznak is alig nevezhető, inkább borpinceszerű épületbe húzódtunk éjszakára, a berendezés két vaságyból állt, az egyikben a nagyszüleink, a másikban mi hárman aludtunk, az unokatestvéreimmel, volt még egy asztal petróleumlámpával és két székkel, és egy venyigével fűthető tűzhely. A huszadik századot egy kilencvoltos szárazelemekkel tuningolt Sokol rádió képviselte, azon hallgattuk a magyarbrazilt a nagyapámmal – Németh Gábor író élete meccséről, és további fontos futballtörténetekről.
Életem meccse? Nehéz kérdés lehet annak, akinek jó a memóriája. Ennél már csak az rosszabb, ha valakinek olyan pocsék, mint az enyém. Gyakran már a második félidő közepén sem emlékszem az első félidőre. Se kép, se hang, csak homályos foltok maradnak, halványuló emlékek. Inkább csak pillanatok. Egyébként is, a minden ízében emlékezetes meccs a valószínűtlenség határát súrolja. Általában egy valószínűtlen végeredmény, irracionális feltámadás, vagy egy-egy zseni kivételes teljesítményének élményét vetítjük a meccs egészére.
És persze semmi hierarchia, a meccs az meccs, és kész.
Következésképpen az életem meccse lehetne akár az az 1979-es például, amelyen jobbszélsőt játszottam az Irányi utcai általános iskola tanárainak csapatában. Hat láb magas, gonosz, technikás és villámgyors, alaphangon napi négy órát focizó nyolcadikosok hívtak ki minket, valami fordított nap alkalmából, következésképpen a diákság édes bosszúra, a tanárok élveteg, nyílt színi megalázására készült. Ehhez tegyük még hozzá, peremfeltételként, hogy az iskolában a magyar közoktatás akkori ivararányának megfelelően, mindössze öt férfi tanított, akik a pályára lépés pillanatáig kizárólag tantestületi értekezleten voltak nagyjából azonos téridőben egyszerre, ahhoz, hogy egyáltalán meglegyünk, a tornatanárnőnek is játszania kellett, a hatvanpluszos igazgatóhelyettesről már nem is beszélve, aki erre az alkalomra sem vált meg szarbarna köpenyétől, és így visszamenőleg szeretem azt gondolni, hogy szandálban játszott.
A lehető legirracionálisabb dolog történt, ami történhetett, egyfajta szociálpszichiátriai eset – az invalidusok úthengerként mentek át a fiatal harcosokon, teljesen értelmezhetetlen rutinnal, mintha tizenöt éve játszanánk együtt valami kerületi kispályás bajnokságban. Minden bejött, nekem például egy bedobásból sikerült gólt fejelnem kb. az ellenfél alapvonaláról, ami, aki már próbálta, tudja, fizikailag lehetetlen. Az Anyeginok a másik csapatban „dermedten álltak”.