Szüts Miklós minden alkalommal a világ legszebb művét akarta megfesteni

Ameddig a természet engedi, derűsen, nyugodtan dolgozom

– írta néhány évvel ezelőtt A Földön élni ünnepély című, nagy sikerű önéletrajzi kötetében a március 14-én elhunyt Szüts Miklós. A négy éve, a Magvető gondozásában megjelent könyvben vallotta meg azt is, hogy nem hisz a gyors változásokban, mindig viszolygott azoktól a „harcosoktól”, akik szerint az ellenséget el kell taposni; ösztönösen igyekezett az ellenfél szempontjait is figyelembe venni. Utolsó ellenfelével, a betegséggel szemben azonban nem volt esélye. Harcolt ellene, amíg ereje engedte, de ebből a harcból nem kerülhetett ki győztesen. Nem fiatalon, mégis fájdalmasan korán, 78 évesen ment el; gyűjtői még vártak új műveire, és náluk is jóval szélesebb körben fognak hiányozni józan, higgadt megszólalásai közéletünk mind elviselhetetlenebbé váló jelenségeiről.

Fontos közéleti szerepvállalásai ellenére Szüts Miklós mindenekelőtt mégiscsak festőként tartozott a legkiválóbbak közé; ami ezen felül volt, nem valamiféle pótcselekvési kényszerből fakadt. Művészete ugyanazon értékek mentén bontakozott ki, mint amelyeket gondolkodóként, alkalmasint közéleti szereplőként is képviselt. Ezeket az értékeket a génjeiben hordozta; jogos büszkeséggel említette minden önéletrajzában, hogy egyik dédapja Degré Alajos író, a márciusi ifjak egyike volt, míg egy másik, Lechner Lajos, Szeged árvíz utáni újjáépítője.

Az egykor az úri középosztályhoz tartozó, elszegényedett családból származó Szüts Miklós nem volt lázadó „örök ellenzéki”, egyszerűen a sorsa hozta úgy, hogy a rendszerváltást követően egy rövid – nála 2006 áprilisáig, Gyurcsány Ferenc őszödi beszédéig tartó – időszakot leszámítva nem sok oka volt optimizmusra; értékrendje nem volt kompatibilis azzal, amit az éppen hatalmon lévők képviseltek és képviselnek jelenleg is. Az örökölt és soha meg nem tagadott értékek sorában a szabadság állt az első helyen; nem véletlenül kerülhettek már pályaválasztásánál is kizárólag olyan szakmák a képbe, amelyekben „a szabadság a fő munkaeszköz”.