A hangsebesség túllépése hangrobbanás nélkül? 77 évig nem erről szólt a szuperszonikus repülés története

Nem falrengető robbanást idézne, csupán egy autó ajtajának becsapódását, amikor átlépné a hangsebességet a pár napja bemutatott X–59-es. A NASA által fejlesztett szupercsendes szuperszonikus repülőgép a különleges orrkiképzésével és egyéb formatervezési, anyaghasználati trükkökkel érné el ezt az eddig kivihetetlennek tartott bravúrt.

Ha a gép az éles teszteken is úgy viselkedik, ahogyan ígérik, az forradalmasíthatja a polgári repülést, mert lakott területek fölött is lehetővé válna a hangsebesség átlépése.

A repüléstudományban ezt a bűvös határt – állítólag egy újságírói szóalkotás nyomán – az 1930-as évek derekán kezdték emlegetni. Évekig úgy vélték, hogy ember vezette szerkezet sosem lesz képes ilyen gyorsan haladni. Merthogy a lőfegyverek lövedékei akkor már jó ideje szuperszonikus sebességgel hagyták el a puska vagy az ágyú csövét. Sőt tulajdonképpen bármelyik ostor hegye (sudara) is átlépi a hangsebességet, amikor csattan.

A légi járművek szempontjából a jelenség lényege, hogy amikor a repülőgép megközelíti a hangsebességet, előtte összesűrűsödnek az általa keltett nyomáshullámok. Ezek a kritikus pont elérésekor szinte fallá állnak össze, aminek „áttörésekor” – vagyis a saját nyomáshullámok megelőzésekor – következik be a hangrobbanás.

A tervezőket eleinte nem is a hanghatás kiváltása aggasztotta, hanem az „áttörés” pillanata. Tudták, hogy erős légellenállásuk miatt légcsavarokkal csak közelíthetik az álomhatárt. Azt viszont nem tudták, hogy ha rakétahajtóművekkel elérik, akkor a repülőgép hogyan fog viselkedni.