Gyenis Ágnes: A haláltól az életig – 13 évig ismerhettem Fahidi Évát

Éváról, ahogy a lánya hívta, Évicskéről, mindnyájan elhittük, hogy örökké élni fog, vagy legalábbis 120 évig, ahogy a szerelmével, Bandikával tervezte. 98 éves korában ment el. A temetésén határoztam el, hogy a hvg.hu év végi sorozatában a személyes élményeimen keresztül próbálom meg továbbadni az üzeneteit. Szeretetről és életörömről, szerelemről és elfogadásról, bűnről és megbocsátásról, emlékezésről és továbblépésről. Halálról és életről.

Nem volt szívhangja, elhalt, mielőtt igazán életke lett volna. Majdnem 46 évesen az utolsó esélyt veszítettem el, hogy még egy gyermekem legyen. Ingerült voltam és antiszociális, még nem tudtam megvigasztalódni az élet ajándékaival: az örökbefogadott nyolcéves, és a majdnem 44 évesen megszült kétéves kislányommal.

A párom a családja tradicionális ételét, káposztástésztát főzött házilag gyúrt tésztából, mert ezzel készült meglátogatni nemrég felfedezett távoli rokonát: a holokauszttúlélő Fahidi Évát. Akinek mindenképp be akart mutatni bennünket. Én viszont nem akartam megismerkedni senkivel, különösen nem egy – azt hittem – keserű emberrel. Aztán kedvetlenül mégis elmentem.

Éva ragyogó mosollyal fogadott bennünket, az akkori 85 évéből kapásból legalább húszat letagadhatott volna. Ha mindent értő szemével látta is, hogy baj van velem, nem tett fel idegesítő kérdéseket. Őt csak tegezni lehetett, természetes volt és kedves, sütivel kínálta a gyerekeket, megmutatta a virágait, a könyveit, a tornaszereit, amelyekért rögtön lelkesedtek, „hű ez a néni miket csinál, még spárgázik is”. Éva minden volt, csak keserű nem, tele örömmel, élménnyel, programmal, feladattal. Az energiája és a derűje óhatatlanul átragadt rám is, oldotta a letargiámat, azon kaptam magam, hogy élénken beszélgetek vele.

"...aki tudta, micsoda kincs az élet!" - In memoriam Fahidi Éva

Sok évtizednyi hallgatás után kezdte meg traumafeldolgozását a holokauszttúlélő Fahidi Éva. A 97 évesen elhunyt író rengeteget adott a világnak életszeretetből.

Egy csoda volt az élete, utazott, járta a világot, küldetése és célja volt, ami minden napnak értelmet adott: nem szabad, hogy a felnövekvő generációk már ne tudják, mi történt a koncentrációs táborokban. De mindezt úgy tette, hogy végtelen szeretet áradt belőle. Kiirtotta magából a gyűlöletet, amit természetesen érezhetett volna mindazért, amit elkövettek ellene. Hallgattam őt, és zsugorodott a fájdalom, amivel megérkeztem. Éva egész családját, ötven hozzátartozóját gyilkolták le a nácik, egy szál maga tért vissza, és építette újra az életét a semmiből. És még ő ad az erejéből nekem?

A legközelebbi látogatáson egész tepsi csirkét sütött az akkori párjával. Tele volt energiával, épp átrendezte a lakást, új könyvespolcoknak keresett helyet, latolgattuk, mi lenne a jó megoldás. Minden nap tornázott és dolgozott, az első, eredetileg az unokáinak írt könyvét, a Dolgok lelkét, elkapkodták, s készült a következőre. Nem tartotta magát írónak, utolérhetetlen humorával azon mérte a sikert, hogy a bemutatón lopták a könyvet. Amiben reményt ad arra, hogyan lehet túlélni a legsötétebb helyzetet is.

A koncentrációs táborban, ahol 18 évesen kemény munkát végezve állandóan éhes volt, ügyelt arra, hogy lecsípjen a parányi vajadagból és ápolja megviselt bőrét, s erre biztatta a társait is. A szépség, a nőiség megőrzése a halál küszöbén is fontos, ugyanakkor, aki ügyel erre, az nem adta fel, abban pislákol a remény, hogy élni fog. Ahányszor csak találkoztunk, az otthonában vagy másutt, Éva mindig szép volt, igényes, csinos, ápolt, finoman sminkelt.

Az anyai nagyapám koncentrációs táborban halt meg 1945-ben. Csak pár napot kellett volna még kibírnia a felszabadításig. Az akkor 14 éves édesanyám úgy menekült meg, hogy jó emberek elbújtatták. Öt évvel fiatalabb volt Évánál. Meg sem lehet számolni, hányszor olvasta el Éva első könyvét. Egy nyári délután összehoztam őket, nálunk a kertben. Az én megtört, megfáradt, beteg anyámnak gyógyír volt Éva, felderült a társaságában, csodálta, hogy milyen fiatalos, milyen erős, mennyi örömöt és értelmet talál az életében. Jó volt látni őket.

Két túlélő nő: Fahidi Éva és Magenheim Rita

A 94 éves Fahidi Éva túlélte Auschwitzot, a 42 éves Magenheim Rita túlélte a rákot. Gyenis Ágnes kollégánk állítja, 2019-ben a legemlékezetesebb újságírói pillanatai azok voltak, amikor velük készíthetett portrét a HVG hetilapba, így neki ők az év emberei.

Kemény évek vártak anyámra, biztos vagyok benne, hogy a kritikus pillanatokban segített neki, ha visszagondolt erre a találkozásra. Anyám elfojtotta a múltat, ha rajta múlt volna, sosem beszélt volna nekem a nagyapám sorsáról. Onnantól, hogy 19 évesen hazatért a náci lágerből, majd két évre súlyos depresszióba esett, Évának is kellett majdnem hatvan év, hogy kiálljon és emlékezzen. S hogy fellépjen az igazságért. Sosem hallottam olyan keményen beszélni, mint 2019-ben, amikor portrét készítettem vele a HVG-nek. Nem bocsátott meg azoknak, akik szánt szándékkal lettek gyilkosok. Fizikai örömöt okozott számára, ha elítélte őket a bíróság, mert „van igazság a földön”. Kell, hogy legyen.

Éván szinte nem fogott az idő. Saját bevallása szerint mindig központi kérdés volt az életében a szerelem, a maga testi mivoltában is, amit 80-90 évesen is vállalt, nem törődve azokkal, akik illetlennek tartották ezt az ő korában. Mert miért is ne lenne az embernek joga élvezni az életet és boldognak lenni akárhány évesen is? Az utolsó szerelem, de „az első, aki gondoskodott rólam”, Bandi volt, akit 90 évesen ismert meg. Amikor megnéztük a születésnapjára, többhavi megfeszített munkával összeállított, Cuhorka Emese táncművésszel közösen előadott darabot, nem is sejtettük, hogy nemcsak a múltját tárja fel, hanem a vágyott jövőt is. A következő években százszor eltáncolt előadás gyönyörű szerelmi vallomás is volt: a 82 esztendős Bandinak.

Nyolc boldog év jutott nekik. „A kezdeti időszak után kiderült, mindenekelőtt Neked köszönhetően, hogy ez az együttélés, csodálatosan jónak ígérkezik mindkettőnk számára, és nem akarjuk ennek végét látni. Megegyeztünk tehát abban, hogy ez csak úgy lehetséges, ha örök életűek leszünk” – emlékezett Bandi a temetésen. Éva egyik utolsó találkozója a budai Tamási Áron Gimnázium diákjaival volt, akik a lakásán látogatták meg. A puszta véletlen, hogy ez épp akkor történt, amikor a kisebbik lányom ebbe az iskolába felvételizett.

Áprilisban került kórházba agyvérzéssel. Először a karját sem tudta megmozdítani, de módszeres tornával, hetek alatt sikerült a feje fölé emelnie. Semmit sem tudtunk a betegségéről, gyanútlanul hívtuk fel júliusban egy Fahidi-családi összejövetel miatt. Bandi vette fel a telefont. A párom Kínából hazalátogató nagyfia még bement hozzá, hogy bemutassa a feleségét. Nagyon nem volt már jól, de szívből örült, hogy két, a világ ennyire távoli helyéről induló fiatal megtalálta és elfogadta egymást. De azzal is szembesülnünk kellett, hogy nem jön ki többé a kórházból. Bandi ránk bízta a döntést, akarjuk-e ilyen állapotban látni. Én nem akartam. A tapintat mögé bújtam, de inkább gyávaság és gyengeség volt; neki lett volna, nekem nem volt erőm arra, hogy kiszolgáltatott helyzetben lássam és elbúcsúzzak.

Fahidi Éva: "Ha már élek, a világért sem akarok boldogtalan lenni."

Egy holokauszt-túlélő, aki a politikusoknak és a tanároknak is tudna tanácsot adni, hogyan lehet küzdeni az antiszemitizmus ellen. 94 évesen is igazi aktivista, előadásokat tart, könyvet ír, a közösségi oldalán posztol, és a Vígszínház színpadán táncol. Portréinterjú Fahidi Évával.

A hozzá legközelebb állókat Éva fél éven át próbálta felkészíteni a búcsúra. „Itt hagytál minket, pedig azt ígérted, együtt ünnepeljük meg a 100. születésnapodat” – mondta a temetésen Éva örökbefogadott lánya, Judit. 16 évesen vette magához, amikor az édesanyja, Éva legjobb barátnője meghalt. A legjobb szülő volt: „Anyám helyett Anyám voltál az elmúlt 48 évben. Elfogadtál olyannak, amilyen voltam, nem akartál átalakítani, megváltoztatni. Soha nem kérdezősködtél. Minden koncertemen ott voltál és örültél a sikereimnek. Mindig biztattál, és azt mondtad, büszke vagyok rád”.

A temetésen csak személyes búcsúztatók voltak. Eljöttek idősek és diákok, barátok és tisztelők, holokausztaktivisták Németországból is, s a tömeg szélén feltűnt David Pressman amerikai nagykövet. A halál fájdalmáról torokszorító egyszerűséggel szóló megemlékezésekből ugyanakkor Éva szeretete és boldogsága sugárzott. A szertartás végére valamiféle derűs nyugalom, béke áradt szét a langyos, októberi esőben, hogy lehet örömben élni és ez megtanulható. Különleges közösséggé lettünk ott a temetőben, egymást jobbára nem ismerő, sokféle emberek, sárga virággal a kezünkben.

Amikor már csak a család maradt, meglehetős zavarban léptem oda Bandihoz, nem tudtam, mit mondhatnék neki, akinek 90 évesen, egyedül kell élnie tovább. Ahogyan ő maga Évától elköszönve megfogalmazta: „nem Te akartad ennek a végét, mégis elvetted tőlem annak lehetőségét és örömét, hogy szerethesselek”. Bandi azonban mosolyogva üdvözölt bennünket és azonnal az örökbefogadott nagylányunkról kérdezett. Számon tartotta, hogy Éva különös empátiával fordult felé, mint mindazok felé, akiknek olyan terhük van, amit az életük végéig hordozniuk kell, ami miatt kirekesztés áldozatai lehetnek.

Fahidi Jázmin

Éva friss sírhelye mellett mondtuk el, hogy a lányunk életébe eljött az első komoly szerelem, s ígértük, küldünk fotókat. Fantasztikus élmény volt, ahogyan Bandi örülni tudott a mások boldogságának akkor, amikor ő éppen elveszítette a sajátját. Én pedig megéreztem, hogy ez a kifogyhatatlan életöröm, nyitottság és érdeklődés, amit sokan talán furcsának tartanának egy temetésen, nem más, mint az élet legmélyebb tisztelete. Fahidi Éva öröksége.

Borítóképünkön Fahidi Éva / fotó: Túry Gergely

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!