Nagy Iván László: Ez Európa legizgalmasabb szigete, csak rá ne találjanak Lőrincék
10 perc
2023.12.25. 18:00
Ünnepi minisorozatunkban kollégáink más oldalukról mutatkoznak meg, mint ahogy megismerhették őket. Ezúttal nem hírcikkek, interjúk, elemzések következnek, helyettük vers, novella, útleírás vagy regényrészlet. Karácsonykor, legalább egy keveset, mi is kiszakadunk a közéletből. A karácsonyi extra ezúttal Madeiráról szól, ami a tökéletes úticél, ha valaki nem egy zsúfolt nagyvárosban vagy egy túlinstázott tömegstrandon szeretne kikapcsolni – feltéve, hogy szeret kirándulni, bátran vezet és nem bánja, ha nincs hol kikötni a jachtját.
Tavaly ilyenkor délutáni hírügyeletes voltam, amikor az évzáró, tinglitangli anyagként leadott úti beszámolóm Svédországról úgy döntött, hogy híres lesz. Vagyis nem a cikk döntött úgy, hanem jobb híján a kommentelők két csoportja. Egyfelől azok, akik szívélyesen egyet nem értve megvitatták, és saját élményeikkel kiegészítve alkottak egy képet a nyolcadik és a kilencedik szelet bejgli között, másfelől meg azok az önérzetes kormánypárti szavazók és kamuprofilok, akik leakadtak a címnél és visszaküldtek hidegebb éghajlatra.
Akkor, s főleg azután, hogy az ország legkülönbözőbb pontjairól jutott vissza hozzám, hogy erről a cikkről beszélgettek az ünnepek alatt, döntöttem el, hogy akárhova is lesz szerencsém elutazni 2023-ban, egy cikket mindenképp szentelek neki. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy sikerült egy olyan helyre eljutnom, amiről jócskán van mit mesélni.
Túl távol, elég közel
Madeira szigete (vagyis hivatalosan szigetcsoport, de a terület 93 százalékát adja a Madeira-sziget) az Atlanti-óceánon, a Kanári-szigetek, Marokkó és Portugália háromszögében, nagyjából 3500 kilométerre fekszik Budapesttől. A sziget mindössze 57 kilométer széles, területileg másfél Budapestnyi, és nagyjából annyian élnek itt, mint a Hungária körúton belül.
Hogy mit tud egy ilyen, aprócska sziget, ahol vígan el lehet tölteni egy hetet (majd vágyakozni, hogy mikor tud az ember visszamenni és bepótolni, megismételni élményeket), alapvetően annak kialakulásában keresendő. Madeira szigete egy pajzsvulkán teteje, amit az óceáni áramlatok formáltak többszázezer év alatt egy, az élő természet legkülönbözőbb formáinak otthont adó keskeny, kelet-nyugati irányban nyújtózó melegágyává.
A lakosság a vékony, partmenti csíkokban talált otthont, ezek közül is leginkább a főváros Funchalban, lévén észak-déli irányban elég tíz kilométer haladni, hogy 1800 méteres hegycsúcsok között találja magát az ember, ami – köszönhetően a vulkanikusságnak – egészen rendhagyó formákat ölt, az óceáni éghajlat és a vulkáni talaj pedig egzotikus állat- és növényfajok ezreinek teremt tökéletes otthont.
A sziget közigazgatásilag Portugáliához tartozó, de autonóm terület (lévén Lisszabontól is egy óra repülőútra található), legendák és régészeti leletek alapján először vikingek és angolok járhattak itt, benépesíteni azonban a portugálok kezdték a 15. században. Kezdetben Európa fontos cukornád-ellátója volt, majd ahogy a termelést kiszervezték a portugálok a tengerentúli gyarmataikra, úgy koncentrálódott a madeirai gazdaság inkább a szőlőre és borra, bár kétségtelen, hogy a sziget legfontosabb exportcikke Cristiano Ronaldo, aki Funchalban született és 12 éves koráig itt is rúgta a labdát, mígnem 1500 euróért megvette a Sporting Lisszabon, a többi pedig történelem.
Apropó történelem. Ha valakinek nem Ronaldo, vagy a diszkont légitársaságok akciói miatt ragadt meg Madeira neve, nem véletlen, hiszen ide száműzték az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodóját, IV. Károlyt 1921-ben, és Funchal Monte nevű városrészében érte a halál nem egész fél évvel később (Montéról még lesz szó, IV. Károlyról nem).
Bár négyzetkilométer per történelmi érdekesség mérőszámban sem hétköznapi hely Madeira, leginkább nem ezért érdemes ide utazni. 2023-ban kevés magyarázatot igényel, hogy miért akar valaki a lehető legmesszebb menekülni Magyarországról, ha ki akar kapcsolódni, Madeira pedig nem csupán fizikailag az egyik legtávolabbi pont tőlünk Európában, de a korábban említett élővilág miatt jócskán rászolgál a turistacsapdának hangzó, mégis teljesen helytálló „Európa Hawaiija” jelzőre, a közeg és a körítés pedig nélkülözi mindazt a fényűzést és csicsát, ami a riviérákat és más szigeteket jellemez a környékünkön. Ezen belül is lefoglaltunk egy apartmant a kétszázfős Jardim do Mar falucskájában, a mindentől távol lévő sziget azon belül is mindentől legtávolabb lévő pontján, és nem aggódva attól, hogy Lőrincék jacthja elsiklik a horizonton, kezdetét vette 2023 legjobb hete.
Levadától veredáig kátyúmentesen
Húzva kicsit még az időt a kirándulásokig és természetfotókig, közszolgálati jelleggel muszáj megemlítenem, hogy Madeira kizárólag azoknak ajánlott, akik nem rettennek el a közlekedés rizikósabb formáitól. Az ötórás repülőút egy dolog, Madeira reptere azonban mindössze egy cölöpökre épített, kevesebb mint háromkilométeres futópályát takar, amit a világ tíz legveszélyesebb légikikötője között tartanak számon, az ide repülő pilóták pedig külön kiképzést kapnak, hogy le tudják tenni az utasszállítókat a rövid, keskeny, vízparti aszfaltcsíkra. Az biztos, hogy senki nem lép Madeirára adrenalin szűkén.
Ami viszont ennél is izgalmasabb, az a szigeten belüli közlekedés: aki nem híve a szervezett túráknak (amit egyébként az ég világon senkinek nem ajánlanék Madeirán, mert a sziget pont a szabad csavargástól válik felejthetetlenné), annak tömegközlekedés híján csak az autóbérlés marad opcióként. A természeti adottságok azonban jókora rutint követelnek: a szűk hegyi utakon sokszor egyautónyi helyen kell üzletelnie a kétirányú forgalomnak, az autópályára álló helyzetből kell felcsatlakozni és szinte többet megy alagútban, mint a napfényben, s miután felfelé haladva ezerméteres távon százméteres szintemelkedések jöhetnek, még a rutinos sofőrök is sokat köszönhetnek egy automata váltónak. Jó hír, hogy a sziget mára a turizmusból él, és ennek megfelelően a szállás európai szinten olcsónak mondható, így nem jelent brutális extrakiadást az autóbérlés, az utak tökéletes állapotúak 0-tól 1800 méteres magasságig, a benzin pedig nyáron olcsóbb volt az Atlanti-óceán közepén, mint Magyarországon.
Ha ezt a két akadályt letudtuk, már csak gyalog érdemes közlekedni, és bár strandokról és városnézésről is lesz szó, valójában Madeira azoknak ideális, akik nem ijednek meg a nagyobb kirándulásoktól, és szívesen túráznak akár 8-10 órát is egy nap. Szerencse, hogy ehhez elég csak lelkesnek, és nem kifejezetten profinak lenni: a biztosítóköteleket és a sisakot otthon lehet hagyni, egy nagy hátizsák, sok víz és energiaszelet, egy nagyon kényelmes túracipő, egy jó kamera, és az átlagosnál jobb kardiovaszkuláris állapot elegendő ahhoz, hogy a legtöbbet hozzuk ki a szigetből.
No meg némi felkészültség, hogy merre és mikor menjünk, a szigetet ugyanis átszövik a levadák és a veredák, és több hónap is kevés ahhoz, hogy a több száz túraútvonalat végigjárjuk. A levadák azok a vízfolyosók, amelyeket a sziget északi, magasabb és csapadékosabb része felől a szárazabb, városiasabb déli rész felé építettek ki, és amelyek a mai napig fontosak a vízellátásban és a vízierőművek hajtásában. Több mint 2000 kilométernyi ilyen, mesterséges patak fut végig a szigeten, és ezek közül tucatnyit kísérnek végig túraútvonalak tetszőleges nehézségi szinttel és hosszúsággal. A veredák ezzel szemben a hegyi túraútvonalakat jelentik: ezek kötik össze a sziget nyolc, 1500 méternél magasabb csúcsát és minden egyéb, magaslati kirándulópontot.
Bár a sziget korántsem tömött, vannak olyan túrák, amelyeket érdemes leginkább hétköznapra tenni. A Levada das 25 Fontes, avagy a 25 forrás levadája például pont ilyen: a legnépszerűbb, körülbelül négy-ötórás túraútvonal egy vízeséshez vezet, ahol valóban 25 forrásból hullik le a víz, s bár a végponton sokan vannak, a bátrak megmártózhatnak a mederben. Aki pedig a hosszabb, de síkabb túrákat, sétákat szereti, annak ott van a Levada do Caldeirao Verde, avagy a zöld üst sétája, amely szintén egy, a névben szimbolizált, festői vízeséshez vezet hosszú, barlangos utakon át. És ha valakit inkább a fennsíkok, furcsa fák és a tehenek érdekelnek, az mindent megtalál Fanal erdejében és túraútvonalain.
Bár a levadai séták mesések, a főfogás mégis a hegyekben keresendő, a csúcsok közti túrák ékköve pedig a két legmagasabb pont, a Pico Ruivo és a Pico do Areeiro közötti 1-es számú útvonal. A túrát érdemes a Pico do Areeiro látogatóközpontjában, 1818 méteren, napkelte előtt indítani, és ahogy felkel a nap és lecsúszik a reggeli, úgy elindulni a nagyjából 8-10 órás útra, és vele együtt az 1861 méteren fekvő csúcsra.
A teljes szintemelkedés 1174 méter: oda- és visszafelé is több mint 500 métert ereszkedünk a völgyekbe, majd csúcsot mászunk észveszejtően meredek lépcsőkön és emelkedőkön keresztül. Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy megéri-e: a szirtek között és a hegyekbe fúrt alagutakon haladva gyakorlatilag negyedóránként egészen más képet látunk, hol kopár, vulkáni csúcsokat és rémisztő szakadékokat, hol a legzöldebb zöldeket és legkékebb kék eget, hol a völgybe leereszkedő, kézzel vágható felhőket.
A képek sajnos nem tudják visszaadni sem az élményt, sem azt, az Európában szinte semmihez nem fogható látványt, ami itt fogadja az embert, de azért mutatok párat.
Ha valaki végig akarja túrázni az egyhetes nyaralását, semmi akadálya – a Madeira északkeleti csücskén kinyúló Szent Lőrinc-félsziget, a szigetcsoporthoz tartozó Porto Santo, vagy éppen az egykori cukorültetvényeken és tengerparti meredélyeken futó túraútvonalak feltérképezése simán leköti a szenvedélyes hegymászókat –, de a sziget épp oly alkalmas a passzív, mint az aktív kikapcsolódásra.
Ebben is fontos szerepe van a vulkanikusságnak, Madeira legszebb strandjainak kialakulása ugyanis nagyban kötődik a sziget földtörténeti sajátosságaihoz. Az északi és déli parton több helyen lehet vulkáni medencékben fürdeni: itt a megszilárdult lávaformációk természetesen alakítottak ki tómedreket, amelyben a dagály cseréli a vizet, az északnyugati Porto Moniz fürdőhelyét pedig többször beválogatták a világ legszebb strandjai közé – itt kikövezték a parti részt és kiépítették az infrastruktúrát is, így teljes biztonságban lehet a csendes medencék, vagy éppen az ezeken kívül hullámzó óceán habjai közé vetni magunkat.
Érdemes megemlíteni még Seixalt: az északi parti kisvárosban a vulkáni hamu fekete homokos tengerpartot hozott létre a hegyek aljába ékelődve, ami szabadstrandként működik, és amikor naplementekor beúszik az ember, nehéz elhinni, hogy nem Délkelet-Ázsiában van éppen. Vízközelben maradva pedig érdemes kipróbálni a sznorkelezést, vagy éppen a delfin- és bálnanéző hajós kirándulásokat, amelyekből temérdek van a fővárosban, és szinte kizárt, hogy ne találkozzunk a nagy halakkal (vagy legalább felfedezzük a tengeribetegségre való hajlamunkat, ahogy az esetemben történt).
Putting the Fun in Funchal
Természetközeliség ide vagy oda, Madeira élő szövete és kultúrája szintén említést érdemel. Azzal már tavaly, a svéd beszámolóban bajba kerültem, hogy leírtam, mennyivel oldottabbak az emberek, mint itthon, ezt viszont ezúttal is le kell szögeznem, még ha kisebb bravúr is lazának lenni egy óceáni szigeten.
A kis falvakban este a főtéren a gyerekek játszanak és a nagymamák pletykálnak, míg fél szemmel figyelik őket, a kisbolt pedig talponálló lesz, ahol a szülők és a fiatalok az egyik kisüveges sörrel nyitják a másikat. Máshol utcabál és sütögetés kezdődik, Funchalban pedig elindul az élet, papírpohárban kaphatunk fel egy deci ponchát, a cukorszirupból és citrusokból kotyvasztott méregerős helyi piát, éhesen pedig előnybe kerülnek azok, akik a halat szeretik.
Funchalból hiányzik az a fajta hivalkodás, ami más, tengerparti európai városokat meghatároz: nemcsak luxusboltokat, üvegkalitkás apartmannegyedeket nem találni, de a kikötőkben egy jacht sincs, és még a Savoy és a Belmond előtt sem sorakoznak a G-Mercik, villák is csak a város felett állnak, azok is évszázadok óta. Talán éppen ezért van az, hogy bár egy délutánt kellemesen lehet andalogni a szűk utcákban, az igazi látványosságok a fővárosban is inkább a természethez kapcsolódnak.
A város felett elhúz egy a sziget tucatnyi lanovkájából, ami egyenesen a korábban említett Montéba viszi az embert, közvetlenül a megálló mellett pedig a Monte palota nyílik: a 18. században Charles Murray brit konzul vette meg a hegyoldalban a héthektáros területet és épített rajta arborétumot és birtokot, amely, miután 1897-ben a portugál Alfredo Guilherme Rodrigues kezébe került, szállodává alakult, ahol európai pénzemberek válthatták egymást.
A 20. század közepére, Rodrigues halálával a hotel bezárt, 1987-ben azonban egy másik portugál vállalkozó vásárolta fel és alakította látogatható trópusi kertté, ahol az építészet a Távol-Kelet, a természet pedig az egész Föld élővilágának jegyeit hordozza páfrányokkal, cikádokkal, hatalmas tóval és benne flamingókkal. A kert kijáratánál pedig azonnal ki lehet próbálni Madeira egyik sajátosságát, a szánkózást: a Monte városrészből egy szinttel lejjebb a leggyorsabban faszánon, két, hagyományos madeirai ruhába öltözött fószer segítségével lehet eljutni, akik az évek során fényesre csiszolt utcákon, percek alatt viszik le a turistákat – pont, ahogy egykor a gazdagokat a Monte palotából.
Tessék új helyekre utazni!
Tavaly is pont ugyanezzel az alcímmel nyitottam az utolsó szövegrészt, a lényeg pedig nem változott. Se nem több pénz, se nem több szervezés új dolgokat felfedezni, olyan helyekre elmenni, ami nem jött szembe százszor a közösségi médián. De ez már csak egy vélemény a végére – miként az is, hogy akár fiatal, akár idős, akár solo travellerként, akár a párjával, akár a gyerekeivel utazik el valaki Madeirára, biztosan gazdagabban és jobban feltöltődve jön haza Magyarországra, mint bárhonnan, ami eszébe jutott már a szomszédjának vagy Várkonyi Andreának.
Nyitóképünkön Ponta do Sol település Madeirán Forrás: AFP / Robert Harding RF / Roberto Moiola
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!