Tamás Ervin: Fociügyben egy a tábor, egy a zászló? Vagy mégsem?

Egyre másra olvasom a már szinte kétségbeesetten bizonykodó bejegyzéseket, hogy ők „isten bizony” a magyar válogatottnak drukkoltak, csoportbeli első helyezésükhöz annyira gratulálnak, hogy na. Az igazoló jelentések azt a paradox vélelmet akarják megcáfolni, hogy akad, aki politikai okoknál fogva képes saját hazája focicsapatát vesztesnek látni.

Ehhez persze egy másik paradoxon társul, mármint az, hogy hazája hatalmi garnitúrája folyamatosan olyan polcra helyezze a futballt, amely kiszorít, elhalványít, befed az emberek mindennapi életében annál sokkal fontosabb szektorokat, s ezt nem csupán a fényes győzelmek mámoros pillanataiban teszi. Mindebből dalárdái közreműködésével habozás nélkül növeli saját nimbuszát, bezsebeli a maga politikai profitját, miszerint ez a zömmel több külföldi klubban pallérozódott és tényleg összeszokott, lelkes társaság a szövetségi kapitányon kívül magának a rezsimnek köszönheti szárnyalását.

Ráadásul némileg igaza is van.