Ha a Taylor Swift-koncert vallási élmény, akkor az Eras koncertfilm teleevangelizáció
Pénteken mutatták be Magyarországon először azt a Taylor Swift koncertfilmet, amit a világ nagy részén már három hete játszanak a mozik. Ez a cikk nem filmkritika vagy filmajánló a Taylor Swift: The Eras Tourról, hanem egy riport, mert elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a Swift-rajongók által máshol autentikus koncert élményként megélt mozi hogyan érkezik meg Budapestre. Szóval a dolog eseményjellegére fókuszáltunk, méghozzá két különböző nézőpontból: egy Taylor Swiftet a neten kikerülni képtelen ezredfordulós és egy önmagát belépő szintű swiftie-nek tartó Z-generációs nő szemszögéből (ezek váltakozását dőlttel szedett bekezdések jelzik).
Barátság karkötők! – szúrom ki a mozgólépcsőn előttem álló lány karján, aztán észreveszem, hogy a barátnőjén Taylor Swift-póló van, és ettől egyből lelkes leszek. Pedig péntek reggel tíz óra van, sosem voltam még ilyen korán moziban. Amikor legutóbb - tíz perce - csekkoltam a telefonomon, hogy mennyi jegyet adtak el erre a vetítésre, és azt láttam, hogy még a terem negyedét sem fogjuk megtölteni, bevallom, elöntött a kétség, hogy volt-e bármi értelme idejönnöm. Normál esetben persze örülök, ha minél kevesebb emberel kell megosztoznom egy moziélményen, de most épp a Taylor Swift: The Eras Tour gigantikus koncertfilm legelső magyarországi vetítésére tartok. És szívesen megtapasztalnám azt már-már spirituális swiftie-élményt, ami hónapok óta ömlik rám a közösségi médiában. Ehhez pedig rajongók kellenének a nézőtéren, méghozzá sokan.
Azt érdemes leszögezni, hogy én magam egyáltalán nem vagyok Swift-rajongó, sőt még azt sem állíthatom, hogy gyakran hallgatnám korunk legnagyobb popdíváját. Ha valaki hirtelen fegyvert fogna a fejemhez, hogy most azonnal mondjak egy számot tőle, akkor talán csak annyit tudnék kinyögni, hogy Trouble – pedig a dalnak, amire gondolok, a teljes címe igazából az I Knew You Were Trouble, de az én fejemben sosem Taylor verziója megy, mindig csak a kecskés remix zakatol. Jelenségként viszont borzasztóan izgat Taylor Swift. Mitől lett annyira híres, hogy ha csak beteszi a lábát egy NFL-meccsre, a világ egyik legjelentősebb sportligája máris a (40 millió dollárra biztosított) lábai előtt hever? Hogy lehet, hogy ahogy ahol csak feltűnik, ott szárnyra kap a gazdaság, így aztán Justin Trudeau-tól Karácsony Gergelyig politikusok könyörögnek neki, hogy az ő országokban/városokban is lépjen fel? Miért van az, hogy a koncertjei alatt a stadionokon kívül is akkora tömeg gyűlik össze, ami önmagában is tekintélyes közönség lenne, a koncertfilmjére pedig a világ szerencsésebb országaiban (ahol október 13-án volt a premier) úgy buliztak a nézők, minta élőben látnák az ikonjukat?
Valahogy úgy vagyok vele, ahogy a New York Times legendás celebportréit jegyző Taffy Brodesser-Akner fogalmazott: Swift élettörténetét a fiatal nők most már legalább két generáción átívelően „puszta internethasználat és ozmózis útján” akkor is szívják magukba, ha a legkevésbé sem rajonganak érte. Nem baj, épp ezért hoztam magammal egy szakértőt.