Hogyan oldjuk fel az örökölt traumákat? – 5. rész: Szabad sírni
5 perc
2023.09.02. 17:00
Akiket szeretünk, és akik felneveltek minket, bennünk élnek. Megtapasztaljuk a lelki sérelmeiket, látjuk az emlékeiket álmainkban. Családi traumáik tudattalanul is összeköthetnek minket a múlttal. Bár többnyire nem vagyunk ennek tudatában, a titkok, a múltban elszenvedett traumák befolyásolják az életünket, és meghatározzák a cselekedeteinket a jelenben. A neves pszichoanalitikus, Galit Atlas átütő erejű könyve saját életútján és páciensei történetein keresztül mutatja be, hogyan következnek a hibás döntéseink és megakadásaink az érzelmi örökségünkből. Ugyanakkor segít, hogy tudatosítsuk és feloldjuk ezeket, és elinduljunk végre a kiteljesedett élet felé. A kötetet, melyből több részletet is közlünk, a HVG Könyvek adja ki.
Fiatal koromban ismertem azt a katonai egységet, ahol a páciensem, Ben szolgált: néhány barátom ugyanehhez az elit kommandós osztaghoz tartozott az Izraeli Védelmi Erők kötelékében. Ben nagyjából ugyanakkor teljesített fegyveres szolgálatot, amikor én énekesként szolgáltam a szórakoztatási egységben. Harminc évvel később, a New York-i rendelőben információt gyűjtök Benről, és a katonaéveiről kérdezem. Elárulja nekem az egysége nevét, én pedig bólintok, és leírom.
Emlékszem a napra, amikor a zenekaromat ennek az egységnek a bázisára küldték. Érzésre nem volt semmi szokatlan vagy drámai a dologban, kivéve, hogy szerelmes voltam a zenekarunk dobosába, és örültem, hogy mivel túl veszélyes lett volna aznap hazautaznunk, ott kell töltenünk az estét a gázai Hán Júniszban.
1989-et írtunk, és emlékszem, fegyvereket kaptunk arra az esetre, ha egy vészhelyzetben szükségünk lenne rá. Fogalmam sem volt, hogyan kell fegyvert használni, holott alig pár hónappal korábban vettem részt az alapkiképzésen. A legjobb barátommal egyetértettünk abban, hogy embert ölni rossz karma, ezért a kiképzés alatt csak úgy tettünk, mintha figyeltünk volna, de végül nem sok elképzelésünk volt arról, hogyan kell elsütni egy fegyvert. Miközben Hán Júnisz felé tartottunk, ez nem is tűnt túl fontosnak. Úgy gondoltuk, csak elboldogulnánk valahogy vészhelyzetben is.