Városi legenda, hogy feljelentőbajnok a magyar? Visszapillantás a vitatott panasztörvény apropóján

„Van szerencsém tudatni önökkel, hogy tudomásunkra jutott: M...-ék (Párizs, boulevard Ménilmontant 110.), akik ellen elfogatóparancs volt életben 1942. július 16-án, aznap elrejtőztek a házmesternél, majd vidékre menekültek, végül visszatértek lakásukba, ahonnan azóta sem tették ki a lábukat, mivel a már említett házmester látja el őket mindennel.” Szokványos feljelentőlevél a második világháborús (megszállt és kettéosztott) Franciaországból, „szokványos” eredménnyel: a Zsidó Kérdések Főhivatalához eljuttatott üzenet nyomán M...-éket, egy négyfős lengyel zsidó családot 1943 februárjában deportálták Auschwitzba, ahonnan egyikük sem tért vissza.

Európa országaiban számtalan ilyen és ehhez hasonló „állampolgári bejelentés” bizonyítja, hogy a világháború idején virágkorát élte az árulkodás. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az elkövetők számáról máig nincsenek megbízható adatok, csak városi legendák, ráadásul – mint azt a HVG három, a korszakban különböző státusban lévő ország példáján is tapasztalta – mindenütt meg vannak győződve arról, hogy náluk valami miatt különösen sok volt a mószeroló.

„A protektorátus idején a Gestapóhoz annyi feljelentés érkezett, hogy fel sem tudták mindet dolgozni” – olvasható a cseh internetes fórumokon manapság is az önkritikus, ám történészek által egyre gyakrabban cáfolt közvélekedés. Pedig a helyi sztereotípia – „a génjeinkben van a besúgás” – ápolói azt is tudni vélik, hogy e „nemzeti” tulajdonság az osztrák uralom évszázadai során fejlődött ki, és átöröklődött a német, majd a szovjet megszállás, illetve a kommunizmus korszakára.

Eközben egyes denunciációkutatók a náci Németország lakosságát emlegetik, sajátos definícióval, „önmagát felvigyázó társadalomként”, úgy gondolván, hogy

a Gestapo nem működhetett volna, ha pusztán a saját erejére kell hagyatkoznia,

és nem árasztják el feljelentésekkel. Franciaországban pedig konkrét számokkal is dobálóznak: egy újságíró, André Halimi 1983-ban rukkolt elő A feljelentés a megszállás alatt című (2003-ben dokumentumfilmként tovább népszerűsített) könyvével, amelyben levéltári kutatásaira hivatkozva a „több mint hárommillió feljelentő országának” nevezte hazáját.

A francia csendőrség és a Gestapo zsidókat sorakoztat fel deportálásra Marseille-ben 1943-ban /// Telefonos bejelentési lehetőség is volt

Archives Municipales de Marseille / Frank Falla Archive

Az általános önostorozás szépséghibája, hogy a feljelentéskutatás meglehetősen fiatal szakterületének művelői szerint bár a denunciálás mindenképpen (és a megszállt területeken mindenütt) tömeges jelenségnek nevezhető, megbízható források híján aligha lehet róla pontos adatokkal szolgálni. Franciaországban például számos bejelentés telefonon érkezett, kutatni viszont csak a helyi hatóságoknak küldött leveleket lehet, mivel a náci megszállók különféle hivatalainak archívumai megsemmisültek – fejtette ki Laurent Joly, a témát kutató történész a L'Histoire című folyóirat 2009. szeptemberi számában. Az ugyanakkor egyes francia megyékben (nemritkán a felszabadulás utáni perekből visszakövetkeztetve) szúrópróbaszerű összesítéseket végző kollégái annyit azért megkockáztatnak, hogy a Halimi-féle milliós számok helyett legfeljebb 150–500 ezer feljelentőlevél születhetett, több tízezer személy tollából.