80 évvel később is nehéz ideológiai töltet nélkül beszélni a Don-kanyarról

„Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9, 45-kor kezdődő heves tüzérségi és Stalin orgona tűz előkészítés után 10, 30-kor megindult” – jegyezték be a 2. magyar hadsereg parancsnokságának naplójába 80 éve, 1943. január 12-én. Ez jelentette a nyitányát annak a hadműveletnek, amelynek a végére megsemmisült a Donhoz kiküldött magyar haderő. Persze itt a megsemmisülést nem a szó szigorú fizikai értelmében kell venni, és a korábbi népszerű mítosztól eltérően nem is vágóhídra hajtott barmokként érte a támadás a honvédeket, a tőlük telhető maximumot hozva, a korszerűtlen felszerelésük ellenére keményen harcoltak, volt olyan alakulat, amelyik tizenhárom szovjet tömegtámadást vert vissza, majd kivágta magát az ellenség gyűrűjéből. A támadás első három napja alatt az urivi hídfőnél harcoló 132 szovjet harckocsiból 83 megsemmisült.

Ezek a részletek ugyanakkor nem változtatnak a végeredményen, miszerint 1943 márciusáig a 2. magyar hadsereg mintegy 45 százaléka került veszteséglistára, ki elesett, mások fogságba kerültek, megint mások megsebesültek és olyanok is voltak sokan, akikkel nem a harcok, hanem a hideg végzett, különösen nagy volt a halottak száma a katonáknál is sokkal rosszabbul felszerelt és sokszor szadista parancsnokok vezette zsidó munkaszolgálatosok körében.

Magyar katonák valahol a keleti fronton

Fortepan / id. Konok Tamás

A mai napig vita folyik arról, hogy mi értelme volt egyáltalán kiküldeni oda a magyar katonákat? Vannak, akik a korabeli propaganda bornírtságára utalva kérdezik, hogy miként akarta bárki is a Donnál védeni az ezeréves határokat. Mások rögtön megjegyzik erre és nem is alaptalanul, hogy a korabeli magyar vezetés úgy gondolkodott, látván, hogy milyen készséggel szórják a románok a hadosztályaikat a keleti frontra, hogy az eddig vértelenül elért revíziós sikerek kerülnek veszélybe azzal, ha nem támogatják a német háborús erőfeszítéseket.