Az utolsó írókertész – Nyáry Krisztián írása Morcsányi Géza halálára

„Az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.” Ezt Kertész Imre mondta arról, mit érzett a Halál Velencében elolvasása után, azaz mit jelentett neki az irodalom. Később pedig Morcsányi Géza idézte gyakran – annak kapcsán, hogy mit érzett a Sorstalanság elolvasása után, azaz mit jelentett neki az irodalom. Amikor erről a szívre mért csapásról írok, végérvényesen kettejüktől idézek. Ha akarnék, se tudnék távolságtartóan objektív maradni, hiszen mindezt Morcsányi Géza hónapok óta üres irodájának szomszédjában teszem. A halála másnapján.

Meghalt Morcsányi Géza, a Magvető egykori igazgatója, a Testről és lélekről főszereplője

A műfordító, szerkesztő és dramaturg augusztusban ünnepelte hetvenedik születésnapját.

A monitorra meredve olvasom a haláláról szóló gyászhírek hűvös adatsorait: filmfőszerep, színházi munkák, műfordítások, könyvkiadó-vezetés. Az utóbbiról esik talán a legkevesebb szó, ami végül is érthető: kívülállónak ezt a legnehezebb megfogni. A könyvkiadás számára talán egyenrangú volt örök szerelmével, a színházzal, de ebben a szerteágazó, művészeti áganként is jelentős életműben mégis az előbbi volt a legnagyobb hatású. Az ezredforduló környéki két évtized magyar irodalma teljesen másként alakult volna nélküle.

Ha lesznek hazai irodalomtörténészek ötven év múlva is, akkor Magvető-korszakról vagy Morcsányi-időszakról fognak értekezéseket írni.

Talán ha húsz hozzá hasonló jelentőségű, kánonteremtő vagy kánonőrző személy volt összesen a magyar irodalomban: Kazinczy Ferenc, Toldy Ferenc, Bajza József, Gyulai Pál, Kiss József, Osvát Ernő, Sárközi György vagy Réz Pál mellett vitathatatlanul ő volt az egyikük.