Tóta W.: A dilivonaton nincsen fék

Már csak ernyedt viccként vetődik fel, ami egyre halkabban ugyan, de eddig minden Orbán-győzelem után előkerült: hogy most majd jön a konszolidáció.

Hogy benő a feje lágya. Megnyugszik, jóllakik, megelégszik, megtanul viselkedni, és hagy minket élni.

Logikus lenne, csak hát a logikánkkal sokra mentünk eddig is. A fölény, a győzelem mértéke meggyőző, kihívó nincs a láthatáron. Az ellenzék élénken vitatkozik azon, hogy lemenjenek-e egyszer vidékre közösen, mondjuk a Balcsira vagy a Fishing on Orfűre, illetve, hogy ők egyáltalán léteznek-e, vagy egy lepke álmodja őket a körúton belül. Ismételjük itt el: a valós arány nem kétharmad az egyharmadhoz, hanem három a kettőhöz, és az nem ugyanaz. Ettől még a többség kényelmes, veszély nincs. Lehetne akár kormányozni. Megvalósítani a nagy terveket. Úgymint. Izé.

Para-Kovács Imre: Négyéves terv

Mi sem áll távolabb a valóságtól, mint a konszolidáció. Bármiféle lazítás, esetleg stagnálás Orbán Viktor világában a gyengeség jele, ami egyenes út a vereséghez. Vélemény.

Hát igen, itt jönne az őszödi beszéd kevesebbet idézett blokkja, egészségügyről, oktatásról, strukturális reformokról; valami ideálról, amely felé tartunk az elkúrás helyett. Hogy másról szól ez a kurva ország.

Nem tudjuk, léteznek-e ilyen tervek.

Nem tudjuk, szól-e másról ez a kurva ország, mint nyerni, lopni, uraskodni.

Nincsenek a kormány körül műhelyek, intézetek, amelyek nyilvános diskurzusban vennének részt; nincsenek viták a politika tartalmáról, legfeljebb hatalomtechnikáról. Hiszen autonóm szereplők sincsenek, akik saját programjuknak adnának hangot.

Hatvanpuszta végül is jól áll. Az is egy terv, hogy a narancsültetvény tető alá kerüljön. Nem úgy tűnik, hogy van ezen túlmutató program.

Ezért a konszolidáció rendre elmaradt. Nincs hova. A jobboldal hárommilliós közössége tizenkét év alatt képtelen volt Magyarországnak valós, rajongókon kívül másnak is elmagyarázható irányt rajzolni. Szimbólumokkal, olimpiával, mások vegzálásával fingották tele az űrt, de kitölteni nem sikerült.

Sok szó esik manapság arról, hogy az ellenzék milyen béna, mennyit és milyen minőségben rögtönöz, és mekkorákat téved. Kevesebb a jobboldal siralmas szellemi teljesítményéről. Pedig ott tartanak, hogy minden idők legdrágább filmjét, minden sztori közül a legfontosabbat, a Petőfi-filmet kénytelenek voltak egy karikatúraszerű lakájra bízni, mert annyira nem maradt körülöttük senki, aki a szakmában komolyan vehető. De hát ez nem csoda ott, ahol Mészáros Lőrinc a legsikeresebb üzletember. Ugyan ki állna itt elő vízióval?

A konszolidáció azt jelentené, hogy a kormány nem egyetemek, kisegyházak és skandináv országok elleni hergeléssel tartja egyben a táborát, hanem közérthetően levezetett, észérvekkel alátámasztott, kérdéseket és vitákat kiálló program mögé szervez többséget. Megvan ehhez a képessége? Honnan lenne? Most tanulna meg érvelni a papagájkommandó? Átállna távlatos tervekre a heti mérések alapján gyűlöletkampányokat indító boszorkánykonyha? Soros-tervről és brüsszelita támadásról a finn iskolarendszerre meg az egészségügyi reformra? Ahhoz másik stáb kellene – és másik madám.

Állítólag Vlagyimir Putyin sokat kérdezgette a környezetét a háború előtt arról, mi lesz neki a történelmi öröksége. Nem elégedett meg azzal, hogy nagyjából rendet tartott, és annyit lopott, mint soha az oroszok közül senki. Többre vágyott, kivételes szerepre. Ma a halálát várja az egész világ, kipirultan drukkolva. Végül is sikerült.

Nem tudhatom, Orbánnak e tájék mit jelent.

Tóta W.: Két csőcselék

Napsugaras szüreti időszakát éli az elemzés, az okoskodás. Egy-egy igaznak tűnő félmondatot emel fel a siratókórus, lehet számolni a lájkokat estig. Például hogy Orbán érti a néplelket. Hogy az ellenzék bezzeg nem érti. És mi van, ha a néplélek téved? Mi van, ha a néplélek ostoba, mint a segg? Vélemény.

Akar-e tőle bármit? Tervezi-e tizenkét év uralom után végre megművelni? Felszántani, ha kell? Megváltoztatni, és nemcsak a pillanatnyi érdekei szerint, hanem olyan terv alapján, amiről száz év múlva majd azt mondják, jó irány volt? Vagy öreg, szuszogós, fáradt bácsi már, aki semmi mást nem vár az élettől, csak hogy hagyják őt békén?

Esélye és lehetősége megvan. Az ellene szavazó kétmillióból sok-sok százezer – a legaktívabbak, a hangadók – az ostobáknak tetszelgő agresszió, az udvartartás földfoglalásai, a felesleges bunkóságok miatt ragadott tollat. Kevésbé lennének elszántak, ha úgy éreznék, hogy a kormány hozzájuk is beszél, és nem a hintóból, foghegyről, hanem ésszel és tisztelettel, választékosan és logikusan.

Akár le is lehetne cserélni rájuk a tábor leghülyébb részét, a holdkórosokat, a paranoid elmebetegeket, a vérhabos tüsszentésen kívül másra már régóta nem képes propagandistákat.

Csak ehhez kéne egy másik párt. Amely körül nem úgy rejtegeti az agyát az értelmiség, mint az intim részeit, hanem használja. Sokan maradnának árván és éhesen: ők mindig hűségesek voltak, és most lecserélik őket olyanokra, akik feleselnek és külföldi barátaik vannak.

Megérné? Magyarországnak minden bizonnyal. A pártot, a tábort viszont szétzilálná a fordulat, s ha a lázadásokat le is verné az ellenük forduló, immár felvilágosult teljhatalom, az újonnan megszerzett hívek minden nap válaszokat és magyarázatot követelnének. Egy olyan szervezettől, amely több mint egy évtizede leszokott minden ilyesmiről.

Veszélyes kaland lenne, mint az értelem minden győzelme. Bátorság kellene hozzá. Tehát mindez kizárt.

Másnak kell majd megcsinálnia, amikor ennek az egésznek végül, mégis, valahára vége lesz.

A szerző a hvg munkatársa