„A mi harcunkból operettet csinálni nem lehet” – Példabeszéd a készülő tanársztrájkhoz 1912-ből

„Éppen a hetedik egyetemes gyűlés lefolyása, hangulata mutatja, hogy a régóta tartó fizetésrendezési toldozgatások, foltozgatások már a legvégsőkig feszítették a tanítóság idegrendszerét.” (Napló, 1. o.)

„… a tanítóság elméljében megrögződni kezd a politikai téren való erő-érvényesítés gondolata.” (uo.)

A modern oktatási rendszerek kialakulásának és fejlődésének egyik meghatározó mozzanata a neveléssel-oktatással hivatásszerűen foglalkozó szakmai csoportok létrejötte, tevékenységük szakszerűvé válása, azaz a pedagógusmesterség professzionalizálódása. Ennek a folyamatnak számos más összetevője – a képzés és a képesítési követelmények meghatározása, a tudományosság igénye, a szakmai ismeretközvetítő intézmények fejlődése – mellett fontos eleme a különböző pedagóguscsoportok és -rétegek szervezeti összekovácsolódása, a szakmai és az egzisztenciális érdekvédelem megjelenése.

A modern magyarországi tanítótársadalom alapjait az 1868. évi népoktatási törvény teremtette meg. A tanítókról szóló fejezet megszabta a képzési feltételeket és a képesítési követelményeket, a tanítók alkalmazásának feltételeit- és eljárását- és – igaz, csak a községi és állami fenntartású iskolákra vonatkozóan – a tanítói fizetések mértékét és módjait, valamint a szociális gondoskodás alapformáit.

A törvény a községi nép- és polgári iskolai tanítókat arra kötelezte, hogy tankerületenként tanítói testületeket, valamint járási köröket alkossanak. Ez a rendelkezés – közvetett módon – ösztönözte a felekezeti, de a „hitfelekezetek nélküli”, azaz közös tanítóegyletek megalakítását, ami a modern magyarországi tanítómozgalmak kiinduló pontját, alapvetését jelentette.

A tanítóegyletek szakmai önképzésre és tapasztalatszerzésre ösztönző funkciója mellett már az első felhívásokban és szakmai összejöveteleken megfogalmazódott a gazdasági érdekvédelmi szerep is. Ez a kettős igény végigkísérte az új alapokon szerveződő és csakhamar országossá váló tanítómozgalom reprezentatív rendezvényének, az ún. „tanítógyűléseknek” a történetét. (Az elsőt 1870-ben, a közismert Ady-versben üdvözölt hatodikat 1910 decemberében szervezték.)

Törley Katalin-Pilz Olivér: Akarjuk, hogy a tanárok és diákjaik ne merjenek kiállni igazukért?

Amíg a pedagógusra nem partnerként tekint a „köz", amíg nem becsüli meg, nem ismeri el a tudását, az autonómiáját, amíg a munkavégzéséhez nem teremti meg a feltételeket, nem fizeti meg őt, addig sok tanár is marad olyan, mint a róla élő kép: nem mer véleményt mondani, sztrájkolni, tüntetni.