Itt az ideje abbahagyni az ultrák mosdatását

A magyar válogatott müncheni csoportmeccsének reggelén, szerdán öt, Magyarország-feliratú fekete pólós sráccal ültem és beszélgettem Ferihegyen. Dumáltunk. Megkérdeztem őket a szivárványról meg a fociról, és ugyan korántsem értettünk egyet, valahogy ez nem zavart. Pedig buziztak, libsiztek, sőt, zsidóztak is; de én nem úgy mentem Münchenbe, hogy az ellentéteket keressem, hanem azt, ami összeköt. Álljon bármilyen távol tőlem ez a szubkultúra, félretettem az előítéleteimet, és adtam egy esélyt az ultráknak. Minden elismerésem az elköteleződésükért és az atmoszféráért, amit teremtenek. Ha én magyar szurkoló vagyok, ők pedig a magyar szurkolók képviselete, hát tessék, itt a bizalmam – gondoltam magamban.

Ahhoz azért elég erős kalandvágy kellett, hogy erre a beszélgetésre most szánjam el magam, hiszen ha valamikor, a hazai és nemzetközi LMBTQ-vita kellős közepén várható volt: a futballszurkolás mellett a gyűlölettől eksztázisba kerülő embertömeg aligha fogja magában tartani a gondolatait, jóllehet, többektől hallottam a nap folyamán, hogy „a foci túl lett politizálva, és nem kell ezzel foglalkozni”.

Szóval mosolyogtam a maszk alatt, és nyeltem, gondolva, ez nem az a nap, amikor nekem ki kell fejezzem a nemtetszésemet. Pedig az impulzusok jöttek dögivel: már a müncheni terminálra vezető buszon ácsorogva hallottam, hogy „buzizászlóval biztos hamarabb leengednének”, a hat szivárványos bannerral díszített városháza előtt pedig azzal a vezényszóval fotózkodtak páran, hogy „csak a meleg zászló ne legyen a képben”. Ez a zászlókérdés nagyon megindította a szurkolókat: úgy tűnt, tökéletesen működik a gyomorból jövő ösztönökre építő propaganda, és valaki

vagy buzi, vagy magyar. Már kérdés sem fér ahhoz, hogy ebben a témában a saját honfitársainkra lövünk, veleszületett alapon.