Az "átkosban" nemcsak a "telefon sírt", hanem azok is, akik nem jutottak hozzá
6 perc
2021.05.27. 17:00
Állandó hiánycikk volt, amikor viszont volt, akkor nem mindig működött megfelelően. Magán, közületi, iker – így (nem) telefonáltunk az 1990-es évekig.
A gyilkos nem tudta, hogy minden telefonbeszélgetést csak a hívó fél készülékén lehet bontani, ezen bukott le.
Ez a megoldása Kun Erzsébet – a nyolcvanas években megjelent – 111 minikrimi című kötete egyik feladatának, amely hiányos előismerete híján reménytelen fejtörést okozhat az önjelölt nyomozóknak.
De ez csak egyike a könyvben taglalt bűnügyi történeteknek, melyben a telefónia korabeli, visszatekintve sajátságos technológiája buktatja le a gyilkost. A szocialista Magyarországon a telefonhelyzet leginkább kriminális volt. A szatirikus lap Ludas Matyi hasábjain összekacsintottak az olvasóval az ikervonalak bosszúságait bemutató karikatúrák, és a lakosság telekommunikációs nyomora egy máig népszerű kabaréjelenet alapját is adta.
Kern András Halló, Belváros! című legendás száma az 1979-es telefonhelyzetetről:
Úgy tűnhetett, hogy az áldatlan állapotokért senki nem felelős. A szolgáltatást kezdetektől gründoló Magyar Posta – a rádiós és televíziós műsorszórással együtt – csak a szolgáltatás drága kiépítéséért és a folyamatos karbantartásáért felelt. Megint más gyártotta a telefonkészülékeket (Telefongyár), amelynek munkafolyamatait többször átszervezték és leginkább exportra termelt. De ott volt még a Posta Kísérleti Állomás, ahol a kutatás-fejlesztés folyt – de az is külföldi segítséggel, és leginkább megint csak külföldre. A szűkös hálózat elosztását pedig a magyar állam felügyelte, nem kis részrehajlással.
A Puskás Tivadar mérnök által megalapozott magyar távközlés a háború előtt már túl volt egy sikeres telefonhírmondó szolgáltatáson – a távbeszélőn keresztüli tájékoztatást a rádió söpörte le –, és gazdagon el volt látva külföldi tőkével és szakmai kapcsolatokkal. Ezt a felszálló ágban lévő távközlési fejlődést törte meg és betonozta be jó egy étvizedre az erőltetett államosítás. A szakmai információk áramlása megszakadt, a Posta Kísérleti Állomás pedig a fejlesztések során csak magyar berendezésekre támaszkodhatott.
1920-2020: szólt a rádió, mobiltelefonnak hitték, most meg jönnek az okosabbnál okosabb eszközök
A múltat ugyanolyan nehéz megérteni, mint a jövőt megmondani. A HVG jóslata: a következő évtized a 100 évvel ezelőtti régi történeteket fogalmazza újra, de minden gyorsabb, veszélyesebb és még inkább felhasználóbarát lesz. Ez sorozatunk 7. része, a téma a média és a kommunikáció.
Az 1960-as évekre vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a szolgáltatások fejlesztése érdekében technológiaváltásra van szükség. Mivel a helyi kutatás-fejlesztés időigényes, egyszerűbb volt külföldről szabadalmat vásárolni – ezzel pedig gyártási együttműködés és áruvásárlási lehetőség is járhatott. Ez azonban nem oldott meg varázsütésre minden problémát. A telefonszolgáltatás így is lassan fejlődött, nem bírta tartani az iramot a rendelkezésre álló kapacitás az igénylők számával. A telefonvonalra várva ugyanis népes lista kacskaringózott – nem volt ritka az 5–10 éves várakozási idő –, azokat ugyanis rögzített szabályok szerint osztották szét – állami szinten, fentről.
Nem meglepő módon a nagyobb támogatási összegeket a politikai célokat is szolgáló rádió- és televízióműsor-szórás bővítésére adták. Ráadásul a hazai szocialista felsővezetést – a moszkvai kommunista központhoz hasonlóan – jellemezte egy mérsékelt technofóbia, legalábbis annál a fejlesztésnél, amely elsősorban nem az ipari vagy a mezőgazdasági termelést támogatta, hanem csak a lakosságot kapcsolta komfortosan össze. Mégis ez alapján oszlottak meg az erőviszonyok, például a halmozottan telefonhiányos vidéken.
Az uránbányászatáról híres Baranya megye, az olajbányászközpont Szeged és a nehézipari fellegvár Borsod jobban el volt látva távbeszélőállomásokkal, mint az ország többi vidéki területe. Az sem lehetett a véletlen műve, hogy 1975-ben a 90 ezres lakosú Székesfehérváron 26 nyilvános telefon volt, míg a vaskohászati kombinát köré kinövesztett Dunaújváros 44 állomást birtokolt a maga 55 ezer lakójára. Természetesen a legjobb arányszámokat a főváros hozta, így Budapesten 100 beszélőre 33 telefon jutott, miközben ez az arány egész Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében mindössze 0,1 volt.
De Budapesten sem volt mindig minden szép és jó – pláne nem egyszerre. Ahogy a Magyar Építőművészet emlékeztet, ekkoriban, a hetvenes évek közepén a főváros egy súlyos telefonkatasztrófát nyögött éppen. A békebeli, négyzetes kupolás, sárga-zöld színű praktikus fülkék nagy részét lesöpörte a háború az utcákról.
Az újjáépítési hullámban a Magyar Telefonautomata Rt. után MATART-fülkének nevezett hagyományos dizájnra a merész hatvanas évek az uralkodó űrkorszaki formatervezéssel válaszolt. Magyarországon ekkor használtak először (és utoljára) műanyagot és üvegszálas poliésztert a fülkékhez, melyek a MATART önbecsukást segítő ferde csuklópántos megoldása helyett modern tolóajtóval működtek – egy darabig. A négyévszakos viszontagságok rekordgyorsan kikezdték a futurisztikus utcabútorokat, ha tűzött a nap, felforrósodtak, az esőtől viszont penészesre rohadtak, és a tolóajtóik is hamar akadozni kezdtek.
Ha már retró, a 70-es években Koós János slágerében is kulcsszerepet játszott a telefon:
De nem remekeltek a korban a többi nyilvános telefontípusnál sem, a dizájn oltárán ugyanis feláldozták a megfelelő tetőt és befedést is, a jelképes, ferde műanyaglapok pedig sem a készüléktől, sem a telefonálótól nem tartották távol megfelelően az időjárási elemeket. Végül új pályázatot írtak ki, ahol már előbbrevaló volt a praktikum és a konzervatív stílus, illetve az alumíniumhasználat.
Ahol nem volt, onnan hiányzott, ahol meg volt, ott a baj volt vele.
Visszatérő téma a korabeli lapokban az általános telefonhiány mellett az is, ha van telefon, de azt rendszeresen vandálok rongálják meg. Szintén lépnie kellett egy fejlesztéssel a Magyar Postának abban az ügyben, hogy rendszeresen kitépték a nyilvános telefonok érmegyűjtőit.
A szétvert elektronika és az összegyűrt telefonkönyvek orvoslására néhány kisvárosban felvetették, hogy a köztelefont a lakóépületek lépcsőházaiba szereljék be. Abban bíztak, a zárt tér és a házmesteri lakás közelsége megvédi az amúgy drágán pótolható készüléket a randalírozóktól. Ez ellen azonban a nyugalmas alvásukat féltő gondnokok lázadoztak, az éjszaka közepén ugyanis nekik kellett volna felkelni beengedni a telefonálni vágyókat.
Ráadásul egyszerre jó néhány nyilvános távbeszélő ajtaján függött a SZERELÉS ALATT tábla. A vandálok utáni helyreállítás mellett jellemző volt, hogy közeli építkezéseken dolgozó munkagépek egyszerűen beletéptek a földben futó telefonvezetékekbe, de egy-egy kiadós esőzés után városrészek hálózatai ázhattak el, napokra elnémítva a vonalakat. A Magyar Posta szakemberei pedig naponta, hetente cserélték a vezetékek elázott szakaszait, néha azonban a szárítás is elég volt. Ilyenkor nem volt ritka, hogy egyszerre 3–5 ezer ember (magánhálózatokkal együtt) maradt telefon nélkül.
Akiknek még ezek után is volt vonala – azon belül is saját, és nem iker –, még mindig szenvedhetettek a javítók nemtörődömségétől. Az újrahuzalozás során előfordult ugyanis, hogy egy lakóközösség vonalait összekeverték, így a hívások a szomszéd készülékére futottak be. Ennek megszüntetésére szerencsére volt lehetőség – egy újabb beázás alkalmával.
A sziszifuszi munka azonban megérte a Postának. A veszteséges levélkézbesítés ágazatát némiképp kompenzálták a kézi mellékapcsolások miatt megkezdett téves telefonhívások, amelyek ugyanúgy elnyelték az aprópénzt, mint a lebeszélt társaik. Talán ezért is volt sokkal kifizetődőbb a munkahelyi készüléken telefonálni, személyes ügyeket ezért előszeretettel intéztek irodai dolgozók munka közben. A naphosszat a telefonon lógó, a munkáját elhanyagoló irodista a gépszalag mellett gürcölő munkások magántelefon-hiánya miatt egy visszatérő indok volt, mikor méltányosságot kértek telefonigénylési kérelmük benyújtásánál.
A még a kilencvenes években is lemaradott telefoninfrastruktúrájú Magyarországon némiképp segített a rendszerváltás, az addig embargós nyugati távközlési technológiák az évtized elejétől már beáramolhattak az országba. Beköszöntöttek a rendkívül nehéz és drága hordozható telefonok, a modern idők pedig nagyon lassan, de kikoptatták a kommunikációs nehézségeket a mindennapokból.
Dokumentumfilm a hazai telefónia történetéről, benne az első magyarországi mobilhívással – 1990 októberében Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter hívta az Egyesült Államok alelnökét, Dan Quayle-t:
(Nyitókép: Manöken telefonnal 1969-ben Óbudán egy reklámban. Forrás: Fortepan / FŐFOTÓ )