Külföldön a világzene csillaga, itthon a hétköznapi rasszizmust kell elviselnie

HVG: Táncra perdült, amikor megtudta, hogy a legrangosabb, világzenét támogató Womextől negyvenévesen életműdíjat kapott, ráadásul első cigány előadóként?

Lakatos Mónika: Elsírtam magam. Dupla ok volt a meghatódásra. Épp akkor érkezett a Womextől az értesítés, amikor itthon a Pro Cultura Minoritatum Hungariae díjat is átvehettük. Ezt a magyarországi nemzeti kulturális hagyományok ápolásáért, esetünkben a tradicionális roma zene megismertetésében, népszerűsítésében végzett munkáért adták. Hálás vagyok a Womex-zsűri döntéséért, mert ezáltal a cigányság egyik pozitív vonását lehet felmutatni. A műfaj kapta a díjat. Remélem, így az oláhcigány folklór zenéje olyan helyekre is eljuthat, ahol eddig nem mutathatta meg magát.

A járvány miatt részben online tartott Womex-gála, Lakatos Mónika és a Muzsikás együttes fellépésével, valamint a díj átvételével a Müpában:

HVG: Miért használ többes számot? Mindkét díj név szerint önt illeti.

L. M.: Nem egyedül az én érdemem, hogy eddig eljutottam. Elsősorban a családomnak és a közösségemnek vagyok hálás, hogy olyan kultúrát kaphattam tőlük, tudhatok magaménak és élhetek benne mind a mai napig, amit a nagyközönséggel is meg tudok ismertetni.

Ha nem Rostás Mihály Mazsi lenne a férjem, akkor a közönség aligha ismerne engem. A mi közösségünkben nem megszokott, hogy egy asszony fogja magát, és zenekarokba megy énekelni.

De a férjem is zeneközelben él, ő a mozgatórugója mindhárom formációnknak. Ő hozta létre az együtteseket, részt vesz bennük, ő tartja a kapcsolatot a szervezőkkel, intézi a reklámokat, közben együtt dolgozunk a saját dalainkon.

HVG: Megtapasztalta a cigányság nehézségeit, vagy egyenesen ívelt a karrierje az után, hogy 16 évesen a Ki mit tud? népdal kategóriájának nyertese lett?

Lakatos Mónika /// Megőrizni, továbbadni

Reviczky Zsolt

L. M.: Zenészként nem kifejezetten szembesültem ellenérzéssel, bár volt, ahol megkaptam, hogy a Himnuszt nem énekelhetem el, de a rendezvényük záróbulijába azért menjünk el húzni a talpalávalót. Köszöntük szépen, nem kértünk belőle. Olyan esetre is emlékszem, amikor nem írták ki a plakátra az együttesünk nevét, arra hivatkozva, hogy esetleg nemkívánatos elemek jönnek az eseményre. De ők vajon tudják biztosítani, hogy olyanok ne bukkanjanak fel, akik minket támadnak meg? Ha magánemberként kimegyek az utcára, ismeretlenek bántanak pusztán a bőrszínem miatt.

Naponta belefutok olyan emberekbe, akik megjegyzéseket tesznek, rosszallóan bámulnak rám, amiről eszembe jut, hogy gyerekkoromban szkinhedek vertek meg. A legszomorúbb, amikor idős ember küld el Indiába.

Aki a XX. században megtapasztalhatta, hogy a háború, az ellenségeskedés, a kirekesztés minden társadalmi rétegnek csak ártott, mégsem ezt mondja el a fiataloknak, hanem belém köt a cigányságom miatt.