Amikor magyar gyerekek éheztek, külföldről jött a segítség

„Ne adjátok el a gyerekeiteket. (...) Telebeszélték a fejeteket, de az igazság az, hogy Szibériába küldik őket kényszermunkára, ha addig halálra nem fagynak. (...) Ha elengeditek őket, többé nem jönnek vissza!” Egy monarchista asszony kiabálja ezt Viola Ardone Gyerekvonat című, magyarul most megjelent regényében a dél-olaszországi nyomorgóknak, akik rászánták magukat, hogy gyerekeiket pár hónapra jobb módban élő északolasz családokhoz küldik megerősödni. A második világháború után játszódó történetben a kislányok és kisfiúk is félnek, mert sokan ijesztgették őket, hogy útközben felrobbantják a szerelvényt, hogy az új helyen majd megsütik őket a kemencében, vagy eladják jó pénzért.

Magyar gyerekek is részesei voltak a száz éve, az első világháború után indult kezdeményezésnek, a gyerekutaztatásnak. A Vöröskereszt eleinte Bécsből és Berlinből vitt nyomorgó gyerekeket Hollandiába, Belgiumba, Svédországba, Svájcba és Nagy-Britanniába. Akkor még Magyarországon úgy vélték, Európa „éléskamrája” elbír valamennyi szenvedést. De az első világháború után az ország nemcsak területileg lett kisebb, államformája is meghatározhatatlanná vált, külpolitikailag elszigetelődött és gazdasági bojkott sújtotta. Alig volt élelmiszer, üzemanyag, tüzelő és lakás.