József Attilát és Rákosi Mátyást is védte a „gondolatszabadság prófétája”

Rákosi a bíróság előtt

„Új Széchenyire van égető szükség, aki a revízió kérdésében az országot kiemelje az ellenforradalmi káprázatból s megmutassa az utat, amely oktondi keleti álmokból a nyugati realitások értékeléséhez vezet” – sóhajtott fel 1928-ban a Századunk című folyóirat hasábjain a főszerkesztő. A revízió tízparancsolata című esszépamfletjében az ügyvédként és publicistaként egyre ismertebb Vámbéry Rusztem élesen kikelt az „elmúlt idők ábrándos siratóinak kardcsörtetése” ellen, mert ahogy „nincs módunkban az elvesztett háborút utólag megnyerni”, Trianon után fölösleges „a történelem meg nem történtségében” reménykedni.

„Mi is tarthatnánk a honfibútól remegő felköszöntőket, s ha nem tesszük, erre talán mégis lehet egyéb okunk, mint a népszerűtlenségre irányuló olthatatlan szomjúságunk” – csillantotta meg jellegzetes iróniáját Vámbéry, mielőtt váteszi figyelmeztetéssel zárta volna hozzászólását a honvisszaszerzésről: „Az út, amelyen haladunk, nem a revízió, hanem a katasztrófa folytatása felé vezet.”

Az 1920-as évek handabandázásával a józan számvetést szembeállító karakterisztikus szöveg Mácsai Pál tolmácsolásában a HVG360 – Trianon. Kimondva című összeállításában.

Trianon. Kimondva - Vámbéry Rusztem: A revízió tízparancsolata, felolvassa: Mácsai Pál

Máig heves viták folynak arról, hogy mi volt történelmi szükségszerűség az első világháború utáni években. Trianon 100 év múltán is kísértő sokkja viszont vitathatatlan. A Trianon-érzést megfogalmazó, a Trianon-kérdést elemző tengernyi írás közül a traumaközeli években születettekből válogat a centenáriumon a hvg360 - 11. rész.

Olthatatlan vágyat a népszerűtlenségre Vámbéry ugyan sosem érzett, ám az gyakorta mégiscsak megtalálta őt, akinek vezetékneve a XIX. század vége óta – apja, az orientalista tudós Vámbéry Ármin nyomán – a turáni gondolat áruvédjegye volt. A jeles tudós „almája”, az 1872-ben született Rusztem messze gurult a fától: atyja akaratának ellenszegülve nem keletre, hanem nyugat felé indult. Halléban és Genfben jogi tanulmányai végeztével hazai karrierje is gyorsan ívelt fölfelé: a magyar kriminológia megalapozója, egyetemi tanára, s közben királyi táblabíró volt.

Utóbbi hivatalából politizáló hajlama miatt vonult vissza. Alapítója, majd elnöke lett a Polgári Radikális Pártnak, s ebbéli funkciójából fakadóan 1918-ban, az őszirózsás forradalom után a Nemzeti Tanácsnak is tagja lett. Hiába volt kezdettől esküdt ellenfele a Tanácsköztársaságnak – amely elől pár hónapra Bécsbe menekült –, katedrájától megfosztottan 1920-ban, 48 évesen pályamódosításra kényszerült.